Egyéb Információk
Hidvégi-Üstös Pál - Tisza futás 2009
Information in English
Jogszabálymódosítás
Kiadványok
Pályázatfigyelő
Polgármestereknek
Programajánló
Résztvevőknek
Sajtószemle
Segítsünk az árvízkárosultaknak!

Az "Agenda 2030 Humánökológiai Kutatóműhely a globális együttélésről" program támogatói:


Szelídvízország - animációs film


Szelídvízország - kiadvány

 Vidékfejlesztési politika alulnézetből

ILD kézikönyv a Tisza-menti ártéri tájgazdálkodás
lehetőségeiről


 Blogok

 
 
 
 

Folyóiratok, könyvek
 

Tiszavölgy

BOKARISZ-füzetek az ártéri tájgazdálkodásról

Szelídvízország - kézikönyv az ártéri tájgazdálkodásról

Zöld utak a Tisza mentén - túratérkép


 Ismeretterjesztő CD

BOKARTISZ: A folyó élete


További kiadványok...


DVD

Kulcs a Tiszához I.-II.

IV. Hagyomány és Természet konferencia

 


 





 Information in English

 


A SZÖVET "Természetközeli vízpótlási módszerek a fenntartható gazdálkodás szolgálatában" (NEA-UN-16-SZ-1524) projektjét a Nemzeti Együttműködési Alap támogatja.


"Fenntartható helyi gazdasági kezdeményezések érdekképviseletének megteremtése és piaci életképességük javítása" című programunk támogatói:



 


Működésünket támogatja a Nemzeti Együttműködési Alap Új Nemzedékek jövőjéért kollégiuma
NEA-UN-13-M-1773



 JOGSEGÉLY PROGRAMUNK
az Accenture "Képességek a Sikerért 2010" pályázatának támogatásával valósul meg.


Az ártéri tájgazdálkodás megvalósításának helyi lehetőségei a Tisza-mentén programunk a Vidékfejlesztési Minisztérium támogatásával valósul meg.


Nemzeti Alkalmazkodási Központ


 KIEMELT AJÁNLATAINK




Köszönjük támogatásuk!


http://www.tiszavilag.eoldal.hu/


 
SZÖVET PROJEKTEK


Árvízvédelem, vízgazdálkodás

WATERISK honlap



 

Tisza-vízgyűjtő Monitoring Rendszer


 




TÁMOGATÓINK:
 

 

KvVM - Zöld Forrás 2010


"Élő Tisza" - a Tisza mente tájainak újjáélesztéséért című projektünk támogató

 


 További információ a honlapon olvasható cikkekkel, munkával kapcsolatban:

 

 
 
 

 
 

 

India ellenáll az amerikai agrárüzlet csábításának --2010. 04. 01.

Korábban a Monsanto meghamisított kísérleti adatok benyújtásával kapott engedélyt arra, hogy Indiában termeltessen. Vajon ez történt most a génmódosított padlizsán esetében is, amelyet indiai leányvállalata kísérletezett ki? Ennek kimondása nem lehetséges. Ám Új-Delhiben a kormány felfüggesztette a világ első génmódosított zöldségének értékesítési, kereskedelmi engedélyét.

 

Minden késznek látszott arra, hogy Indiában világpremierként kereskedelmi forgalomba hozzanak egy génmódosított padlizsánt. 2009. október 16-án a nagyon hivatalos indiai Géntechnológiai Engedélyezési Bizottság (Genetic Engineering Approval Committee, GEAC) zöld utat adott hozzá. Jairam Ramesh környezetvédelmi miniszter azonban 2010. februárjában minden várakozás ellenére úgy döntött, hogy felfüggeszti a kereskedelmi engedélyt. Azt jelentené ez, hogy India, amely a génmódosított gyapot legnagyobb termelője a világon, hátat fordítana a génmódosított élelmiszereknek? Távolról sem biztos, és kevéssé valószínű.

Mindamellett a moratórium azt jelzi, hogy az indiai civil társadalom győzelmet aratott. A GM-padlizsán elleni kampány emlékeztetett a Mahatma Gandhi-féle népi mozgósításra a brit birodalom ellen, a swadeshi (a nemzeti önellátás) gondolata alapján. A génmódosított növényre úgy tekintettek, mint külföldi támadásra a genetikai örökség és az ország élelmezési szuverenitása ellen. Tíz állam a saját területén betiltotta az efféle növénykultúrák termesztését, miközben az indiai szövetségi állam engedélyezte azt. A népi ellenállás láttán Ramesh úr jobbnak látta lelassítani a padlizsán kereskedelmi forgalomba hozását.

Bár nincs szó a GM-pártiak teljes kudarcáról, ez az epizód nagy vereség a Mahyco vállalatnak, amely a padlizsánt kikísérletezte amerikai partnere, a multinacionális Monsanto, és így közvetve az Egyesült Államok számára is. Az utóbbi hosszú ideje külgazdasági politikája középpontjába helyezte a Monsanto által árusított génmódosított élelmiszerek elfogadtatását. Ha Washingtonra hallgatnánk – amely szorosan kötődik a biológiai és géntechnológiai vállalatokhoz – csak a GMO-k lennének képesek ellenállni a szárazságnak, a klímaváltozás következményeként megjelenő hőmérséklet-emelkedésnek, tehát csak ezek biztosíthatnák a világ népességének élelmezési biztonságát. Márpedig India egyike azoknak az országoknak, amelyekben nagy a kockázat, hogy nő az alultáplált emberek száma. A 2009-es rossz monszunidőszak után 2010-ben 3 millió tonna rizst – így Kína után a világ második legnagyobb fogyasztója lett – , és 4 millió tonna hüvelyest és más fehérjetartalmú növényt kellett importálnia.

Ugyanazon a napon, amikor Ramesh bejelentette az újonnan előállított padlizsán engedélyének felfüggesztését – eléggé ironikus az egybeesés – a szintén a Monsanto által termelt MON 810-es kukorica kérdése újra az Európai Bizottság elé került; tudjuk, hogy az utóbbinak az elnöke, Manuel Barroso elszántan igyekszik ennek a termelését minél gyorsabban beerőszakolni az Unióba.

Az, hogy India lelassította a GMO-élelmiszerek árusítását, nem jelenti azt, hogy máshogyan kötelezte volna el magát: ellenkezőleg, minden készen áll arra, hogy globális központjává váljon nem csupán a génmódosított élelmiszerek fogyasztásának, hanem azok előállításának és kereskedelmi forgalomba hozatalának is. Az ún. „Bt” padlizsán (mivel abban a Bacillus thuringiensis génje található) az első GM-zöldség, amelyet emberi fogyasztásra szántak, de minden bizonnyal nem az utolsó.

A Bt gyapot sikere után, amely egy folyamatos és kitartó marketingkampány eredményeképpen elárasztotta az egész országot, a Mahyco számos genetikailag módosított mezőgazdasági termék bevezetését készíti elő, méghozzá az amerikai kormányzat közvetlen nyomására, az United States Agency for International Development (USAID) égisze alatt. Ez a szervezet segíti elő a fejlődő országokban az elterjesztést, és – ugyan ki lepődne meg rajta? – az amerikai agroüzlet óriásait és azok leányvállalatait bízza meg a GMO-növények termesztésével és értékesítésével. Ezt a mezőgazdasági biotechnológia támogatási terve (Agricultural Biotechnology Support Project, ABSP) révén valósítja meg, amely hozzájárult a Bt padlizsán kifejlesztéséhez; amelyet banánok, amerikai mogyoró, papaya, paradicsom és rizs fognak követni.

Az USAID stratégiája nem változik: az „ideális modell” szerint arról van szó, hogy összekapcsolják az egyetemeken folyó kutatást egy gyors piacosítással – egy közösségi-privát partnerséggel. A Bt padlizsán esetében a Mahyco például Indiában a Tamil Nadu Agricultural University-re, mint az ABSP terv közreműködő partnerére számíthatott, ahogyan az Egyesült Államokban a Monsanto fő egyetemi partnerére, a Cornell University-re2. Az ABSP résztvevőinek listáján egyaránt találunk amerikai és külföldi egyetemeket, géntechnológiai vállalatokat, mint a Monsanto és a Mahyco, vagy a Nunhems Seeds (Bayer) és élelmezési tanácsadó vállalatokat, mint a Sathguru – ez utóbbi a honlapján meglepetésre „kereskedelmi partnerként” feltünteti az amerikai mezőgazdasági minisztériumot (USDA), az USAID-ot, a Cornell University-t és az ABSP-t3. A magánérdek és a közjó közti határvonal így nagyon nehezen állapítható meg.

Már az 1960-as években is…

Ez az elmosódottság nem véletlen. Mialatt minden figyelem a nukleáris megegyezésre irányult, amelyet Washington és Új-Delhi 2005 óta tárgyalt, egy másik egyezményt is tető alá hoztak, melynek globális következményei potenciálisan legalább olyan fontosak: ez az „Indiai-amerikai képzési, kutatási, szolgáltatási és mezőgazdasági kereskedelmi kezdeményezés” (India - United-States Agricultural Knowledge Initiative – AKI). A Manmohan Singh indiai miniszterelnök és George Bush amerikai elnök által 2005. július 18-án aláírt AKI „amerikai egyetemek aktív részvételét irányozza elő egy mezőgazdasági képzési és kutatási rendszer alapjainak megteremtésében Indiában” és javasolja egy „új partnerség létrehozását4”. Az adott alkalomra létrehozott adminisztratív tanácsban az amerikai felet a magántőke részéről két mezőgazdasági óriásvállalat, a Monsanto és az Archer Daniels Midland, továbbá a nagyáruházak bajnoka, a Wal-Mart képviselte.

Az AKI nagyon megfelel, kielégíti Új-Delhi ambícióit, amely arról álmodik, hogy egyszerre tudja táplálni növekvő számú lakosságát, és ugyanakkor az országot „tudástársadalommá” alakítsa át, abból a célból, hogy az indiai vállalatokat és az indiai gazdaságot a világ vezető országai sorába emelje. A mezőgazdasági szektorban is a vállalati szolgáltatások „delokalizációjának”, kiszervezésének modelljét alkalmazza (könyvelés, call-centerek, adásvételi szolgáltatások, informatika), ezek az indiai gazdasági növekedés motorjai. „Változó geometriájú” diplomáciájának alapelvei szerint persze Új-Delhi a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és a dohai forduló keretében továbbra is elutasítja mezőgazdaságának teljes liberalizációját. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. A hatóságok mindkét esetben azt keresik, hogyan védhetik meg nagytőkés csoportjaik érdekeit.

A mezőgazdaság problémája különleges helyet foglal el Indiában: a függetlenség elnyerésékor nagyon megalázott és kéregető pozícióba került az USA-val szemben – amely bőven rendelkezett gabonával –, mivel nem volt képes elegendő élelmiszert termelni6. Azért, hogy a frissen felszabadult államokban akadályt gördítsenek a kommunizmus terjedése elé, Hubert H. Humphrey akkori minnesotai szenátor azt az elképzelést vetette fel, hogy az amerikai mezőgazdaságot tegyék „diplomáciai fegyverré”, és helyettesítsék a hagyományos élelmiszertermékeket minden országban olyanokkal, amelyeket az Egyesült Államok állít elő. Arról volt szó, ahogyan ő magyarázta, hogy a külföldi gyerekek, főleg az iskolai étkezdékben ebédelők ízlését alakítsák át: a kis japánok alkalmazkodjanak a kenyérhez, a jugoszlávok fogyasszák szívesebben az amerikai tejport, mint a friss helyi tejet. Indiában „egy gyerek mártsa bele az ujjait olvadt vajba, és ízlelje meg, mielőtt azt mondják neki kedves hangon ’Amerika’.”

Az éhség és az éhezés ellen India az USÁ-hoz fordult, és az 1960-as években a segélyek 92%-át élelmiszersegélyek tették ki. A „zöld forradalom” akkor amerikai segítséggel, a Ford és a Rockefeller alapítványok közreműködésével indult meg. Megvédte az országot az éhségtől, anélkül, hogy liberalizálnia kellett volna teljes mezőgazdasági piacát sem akkor, sem 1991 után, amikor megnyitotta az országát a külföldi tőke előtt, ami a Washingtonhoz való stratégiai közeledés után, az idősebb Bush elnöksége alatt ment végbe.

Az igaz, hogy a „zöld forradalom” észrevehetően sikerrel növelte meg a gabonafélék termelését (az 1954-es hetvenmillió tonnáról a mai kétszázkét millióra), de India súlyos árat fizetett érte: kiszáradtak a hagyományos csatornák, csökkent a talajvíz szintje, elszikesedtek a talajok, eladósodtak a farmerek (több mint százezren lettek közülük öngyilkosok alig egy évtized alatt), s megugrott a rákos megbetegedések száma a parasztok között. És akkor még nem beszéltünk a súlyos politikai és társadalmi következményekről. Így sokan tekintik ezt a Pandzsábban az 1980-as években kirobbant szeparatista felkelések fő tényezőjének – ez a mozgalom okozta Indira Gandhi miniszterelnök meggyilkolását, amelyet az őt védő szikh gárdisták követtek el 1984-ben.

Ma újra éhség leselkedik az országra – a világ alultáplált gyermekeinek 40 %-a Indiában él. A mezőgazdasági termelést veszélyezteti a klímaváltozásnak a monszunra gyakorolt hatása, ezen kívül az egyre súlyosbodó vízhiány, valamint a városi és ipari terjeszkedés, ami jelentős területű termőföldet von ki a mezőgazdaságból. Ha nem sikerül növelni nagyon következetes módon a mezőgazdasági termelést – a növekedés csak évi 2 % körül ingadozik, miközben az ország teljes GDP növekedése az idei globális pénzügyi válság ellenére 7 % – India nem fogja tudni táplálni a lakosságát, és nem valósíthatja meg növekedési céljait (8, sőt 9 %).


Az éhezés elleni harc nevében


Az AKI a hírek szerint jelentős befektetéseket, technológiai transzfert és agráripari infrastruktúrát is hoz. Az ajándékok kissé drágák, mivel azok a know-howk, hogy kereskedelmi forgalomra alkalmas termékek jöjjenek létre, továbbra is a multinacionális cégek tulajdonában maradnak.

Ez mutatja meg, milyen a második „zöld forradalom” Washington ajánlata szerint. „Az Egyesült Államok növelni akarja mezőgazdasági kereskedelmét Indiával. Ebből származhatnak kölcsönös előnyök, de függ India mezőgazdasági szektorának átalakításától” A változások először az indiai és az amerikai egyetemeken fognak elindulni, ahová indiai kutatókat hívnak meg. Utána átkerülnek az egyetemről az agrárüzlet óriásvállalataihoz és fordítva, amint ez az Egyesült Államokban már évtizedek óta folyamatosan történik: miután nagyon magas fizetéseket értek el a magánszektorban, például vezető funkcionáriusokká válnak a mezőgazdasági minisztériumban, azzal a küldetéssel, hogy a géntechnológiai termékek útját egyengessék, amelyeket korábbi munkáltatóik cégei termelnek nagy mennyiségben…

Michael Taylor életútja jól illusztrálja azt a jelenséget, amelyet „forgóajtó-rendszernek” (revolving door) neveznek: miután a Monsanto kádere volt, belépett az USDA-hoz (Mezőgazdasági Minisztérium - United States Department of Agriculture), abban az időszakban, amikor a minisztérium támogatta a multicég által előállított rekombináns marhanövekedési hormon (recombinant Bovine Growth Hormon, rBGH) kereskedelmi forgalomba hozatalát. Ezt követően átment a George Washington Egyetemre, ahol fiatal kádereket képezett ki, köztük indiaiakat, akik azután visszatértek hazájukba. Bár az amerikai kormány által nemrég nyilvánosságra hozott új, népszerűsített ötlet, egy biológiai zöldségeskert kialakítása a Fehér Ház gyepszőnyegének közepén fontos, jelképes hatású; de az USDA (Mezőgazdasági Minisztérium) és az agrobiznisz összefonódása továbbra is szoros, és Taylor úr az új államapparátus tanácsadói között van jelenleg is.

Az Egyesült Államok stratégiája az indiai mezőgazdasággal kapcsolatban elsősorban a közösségi és az állami szektor visszaszorítására irányul. Az ország egyedülálló előnyöket kínál: a szegény parasztok nemigen tudnak zavaró kérdéseket feltenni a nekik eladott vetőmagok milyenségéről; jelentős méretű a megművelhető földterület; gigantikus lehetőségeket rejt a piac; a magas rangú funkcionáriusok lelkes hívei mindenfajta technológiai megoldásnak, s pánikba esnek, ha az éhezésre és a külső függésre gondolnak. De nem csupán az amerikai transznacionális cégek fantáziálnak a mezőgazdaság privatizációja által nyitott lehetőségekről. Az európaiak közül a Syngenta, a Bayer CropScience, a Carrefour és a Tesco is, amint az indiai vállalatok közül a Tata, a Bharti, a Reliance és a Mahindra is ott szerepelnek a többiekkel együtt a sorban.

Amerikai modellt követve a Tata létrehozta a Tata Képzési és Fejlesztési Trösztöt, a Cornell University-vel mint partnerrel – itt végezte tanulmányait Ratan Tata, a vállalatcsoport irányítója. 2008-ban 50 millió dollárt adott erre – az összeg fele a Tata-Cornell Mezőgazdasági és Élelmezési Kezdeményezéshez kerül, amely indiai kutatásokat folytat; a másik fele arra szolgál, hogy ösztöndíjakat adományozzanak fiatal indiai kutató-diákoknak, akik beiratkoznak a Cornellre. Ezzel egyidejűleg a Rallis társaság, az indiai agrokémia vezető cége és a Tata csoport tagja, „elhatározta, hogy meghatározó módon belép a gabonakereskedelem ágazatba”, például a hibridek és a genetikailag módosított gyapot kereskedelme látszik nyereséges ágazatnak.

India „önellátóvá válhat az élelmiszer-termelésben, ha élelmezési kultúrájában alkalmazza a biotechnológiát, állítják az amerikai szirénhangok. Valóban ennyire egyszerű ez? Egy jelentés szerint – címe: A tudomány és a mezőgazdasági technológia fejlődésre gyakorolt hatásának nemzetközi értékelése (International Assessment of Agricultural Knowledge, Science and Technology for Development, IAASTD) –, amelyet az Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) adott ki 2008 áprilisában, négyszáz tudós legalábbis kételyeit hangoztatta. Az IAASTD riadót fújt az iparosított mezőgazdasági termelés jelenlegi rendszere ellen: „Az elmúlt évek során a mezőgazdaság lényegében olyan technológiák elterjesztése körül forgott, amelyek a termelést a föld kizsákmányolásával fokozzák; a piac és az intézményi mechanizmusok, amelyekben az általános modell az állandó innovációs kényszer, hogy csökkentsék a termelőknek fizetett árakat és externalizálják a költségeket.

A látványos termelési eredmények a társadalmi egyenlőség kárára, a helyi közösségek saját tudásának és kultúrájának a kárára és egy olyan környezetet eredményezve jöttek létre, amely már elérkezett az elviselhetőség határára. Az UNESCO jelentése súlyos fenntartásokat fogalmaz meg a tisztán technológiai megoldásokkal szemben, és megkérdőjelezi a GMO-termékek felhasználását, aláhúzva azok lehetséges veszélyeit. Nincs abban semmi meglepő, hogy az Egyesült Államok különösen erősen fejezte ki egyet nem értését ezekkel a következtetésekkel.

Azt gondolhatnánk, hogy a jelenlegi világválság csökkenthetné Új-Delhi fogékonyságát az amerikai érvek iránt. Márpedig, amint azt a 2009 novemberében tartott regionális davosi fórum tanúsította, az indiai vezetők lelkesebbek voltak a közszektor és a magánszektor együttműködése (private-public partnership, ppp) iránt, mint valaha; arra biztatták a külföldi befektetőket, hogy vegyenek részt ezekben, elköteleződve a gazdaság további folyamatos liberalizálása irányában.

Ugyanígy, azt gondolhatnánk, hogy a Barack Obama elnök által megígért valódi változások az Egyesült Államok külpolitikájában módosítják a mezőgazdasági politikát is. Ezzel szemben Hillary Clinton külügyminiszter megerősítette a folyamatosság fenntartását, és az USAID élére Rajiv Shahot nevezte ki, aki már elkötelezetten bizonyított mind az USDA-ban, mind a Bill és Melinda Gates Alapítványban, ahol GMO pártoló politikát folytatott – így tehát az várható, hogy még nagyobb szerepet adnak a géntechnológiának a szegény országok „fejlődésében”.

Mindazonáltal az agrotechnikai óriásvállalatok, a Monsantóval az élen, nem látták előre a GMO-padlizsán elleni mozgósítást. Mielőtt a moratóriumról szóló döntést meghozta, Ramesh úr számos gyűlésen vett részt. Meghallgatott minden érvet, beleértve az egzisztenciájukban legfenyegettebb kistermelőkét is, és ezek a viták széles nyilvánosságot kaptak a médiában. 2010. február 9-i közleményében beszélt az átláthatóságról, arról, hogy még gondolkodni kell a dologról, és főleg a választáshoz szükséges óvatosságról. „Amikor nincs világos egyetértés még magában a tudományos közösségben sem, amikor több állam kormánya is erősen ellenzi, amikor a civil társadalom vezetői egyre több komoly kérdést tesznek fel, amelyekre nem kapnak kielégítő választ, amikor a közvélemény a Bt-padlizsán elutasításáról szól […], és amikor nincs semmilyen sürgetés a piaci cselekvésre, az a feladatom, hogy elfogadjam az óvatosság alapelvét, és moratóriumot rendeljek el
.

Forrás: magyardiplo.hu