A termőtalaj előbb elfogyhat, mint az olaj
A 20. század második felében a mezőgazdaság fejlődése vitathatatlanul sikeres volt a világ nagy részén, hiszen élelmiszerbőséget teremtett mérsékelt árakon. Árnyoldala, hogy az éhséget számos fejlődő országban nem volt képes felszámolni. Az éhezők száma a 800 milliót ma is meghaladja a Földön, és ez a szám feltehetően drasztikusan nőni fog. A fejlett, gazdag országokban is jelentős rétegek: a munkanélküliek, az otthontalanok, a nyugdíjasok egy része alultáplált vagy éhezik. Az élettanilag optimális, minőségi tápláltság valójában az emberiség nagyobb felének nem adatik meg.
A kenyér és a halak megsokszorozásának bibliai csodáját a mezőgazdaság csak akkor tudja folytatni, ha az előttünk álló óriási kihívásoknak elébe megyünk. Az élelmiszer termelésén túl az energiatermelés is feladatunkká vált. Figyelembe véve a bioenergia-termelés szükségleteit, a fő gabonafélék, mint például a búza, a rizs, a kukorica iránti igény becslések szerint évente 1,5 százalékkal nőhet, miközben a termőterületek csökkennek. Ebből adódóan felgyorsul majd a marginális területek, a természetes őserdők, a szavannák, a vizes élőhelyek művelésbe vonása, környezetpusztítást és a biodiverzitás csökkenését okozva.
Az energiakrízis lassan állandósul, a szituáció megváltozott. Az élelmiszer és az energia összefügg, termelésük versenyhelyzetet teremt a mezőgazdaságban. A változások lélegzetelállítóan gyorsak, így nehéz általánosítani, megbízható következtetésekre jutni. Az USA-ban például az etanol célú kukoricafelhasználás 2005 és 2006 között, egy év alatt egyharmadával nőtt. Ez rossz hír a gabonaimportőr országoknak és a szegény régióknak, amelyek nem tudják megfizetni az importot. Mérséklődtek az élelmiszerkészletek, a segélyalapok.
Az élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos aggodalmakat növeli a biotechnikai haladás, a környezetszennyeződés hatása és a globális éghajlatváltozással összefüggő bizonytalanság is. A megújuló energia (bioenergia) termelése termőföldet igényel, például az USA üzemanyagszükségletének 10 százalékát a kukoricatermése 52 százalékával tudná kiváltani. Az EU-ban reálisan 5-6 százalékot lehetne pótolni a tartalékföldek, pihentetett területek ilyen célú igénybevételével.
Tehát növelnünk kell az élelmiszertermelést, ami növekvő tőkebefektetést, nagyobb tudást, kutatási hátteret feltételez. Valójában azonban ez a háttér még a fejlett országokban is hiányzik. Leépült, hiszen átmenetileg relatív élelmiszerbőség lépett fel. Az agrárkutatás kikerült a figyelem középpontjából. A fejlődő világban is csökken a mezőgazdasági munkaerő, teret hódít a városiasodás. A rohamosan terjeszkedő városok gyakran a legtermékenyebb síkságokat, talajokat falják fel. És nemcsak a talajokat, hanem azokat a víztartalékokat is, amelyek lehetővé tennék az öntözést.
Közben a döntéshozók, a politikusok kutatási prioritásait döntően a biotechnológiai ipar érvei határozzák meg, és a jól működő agrárintézményektől elvonták a pénzt, a fejlődés lehetőségét. Pedig az általuk kidolgozott alapokra, eljárásokra épült hazánkban az 1960-tól 1990-ig tartó látványos fejlődés, a főbb kultúrák termésének megkétszereződése, megháromszorozódása, az olcsó és bőséges élelmiszerellátás.
A biotechnológia prófétái azt hirdették az 1970-es évek elején, hogy rövidesen a búza is nitrogént fog kötni a levegőből. Nem lesz szükségünk műtrágyára. Nagyjából tízévenként elhangzott, hogy közel van a cél. Újabban már nem hallunk erről a csodáról. Új ígéreteket kapunk: a gm növények legyőzik majd az aszályt, a betegségeket, és soha nem látott terméseket adnak majd. Pedig a biotechnológia, ahogy a nevében is olvasható, a biotechnológiai ipart szolgálja, illetve annak édesgyermeke. Finanszírozása alapvetően az ipar feladata lenne, de a biotechnológiai ipar az állami, sőt akadémiai költségvetésre próbálja áthárítani az agrártudományok nem titkolt felszámolása árán is.
Globálisan a legnagyobb fenyegetést ma az jelentheti, hogy elfogy az élet újratermeléséhez szükséges termőföld. Úgy becsüljük, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalomban 20-100 hektár/fő, a vándorló földművelés idején 2-10 hektár/fő, a letelepedett mezőgazdasági közösségben 0,5-1,5 hektár/fő, a mai intenzív gazdálkodásban 0,2 hektár/fő termőföld biztosíthatja az élelmet. Napjaink hatmilliárd körüli népességét 1,5 milliárd hektár művelt terület táplálja. Az előrejelzések szerint 2050-re a művelt terület akár 0,1 hektár/fő értékre eshet a népesedési nyomás és a talajpusztulás miatt. Lassan kicsúszhat a lábunk alól a talaj. A rövidtávú piaci érdekek miatt a társadalom lassan reagál a veszélyes változásokra, amelyek nem olyan látványosak mint egy földrengés vagy egy árvíz.
Már nem nő a búza termése az USA-ban vagy Mexikóban, elértünk egy technológiai plafont. A nagy termésemelkedés 1950 és 2000 között volt, és az akkori fajtaváltás, kemizálás és gépesítés eredményét tükrözte. Már nem adhatunk több műtrágyát, ha a talajok jól ellátottak, telítettek. A növénynemesítés tartalékai is kimerülőben. Elméletileg a genetikai manipuláció még hozhat áttörést, azzal a kockázattal, hogy szuperkompetitív fajok kerülhetnek a mezőgazdasági, természeti környezetbe ismeretlen következményekkel. Ma a világ aratástól aratásig él, mint a kínai paraszt az 1920-as években. Ma ez a haladás.
Az élelmiszertermelés és a mezőgazdaság jelenkori sajátossága, hogy a gyakran 40-60 százalékot is elérő vagy meghaladó állami támogatás megszüntette a szabad piacot. Az ágazat azt termel, amit támogatnak. A globális tőke uralma alá került, és profitérdekek irányítják. A mezőgazdaság egyre kevésbé a vidéki lakosság megélhetésének forrása és élettere, a tőke számára a paraszti életforma feleslegessé válik, a népesség kiszorul a munkaerőpiacról. Nem cél az egészséges élelmiszerellátás vagy a nemzeti önellátás.
A termelés különféle adalékokat, hozamfokozókat, toxikusan ható mesterséges anyagokat használ. Kiiktatja a helyi fajtákat, génbankokat, melyeket saját genetikailag módosított (GMO) vetőmagjával helyettesíti. Leépíti a nemzeti agrárkutatást, kísérletügyet, minőségellenőrző és szaktanácsadó szerveket, hogy kontroll nélkül mozoghasson. Mindezt teszi a „versenyképesség” mítoszát hangoztatva.
Az emberiség történetében mindig pusztult a talaj, ha elidegenedett a személyes törődéstől, gazdátlanná vált. Az ókori latifundium vagy a modern monokultúrák erre egyaránt jó példák. Arisztotelésznél a négy alapelem (föld, levegő, tűz, víz) első tagja a föld, a talaj, amely létezésünk alapja minden tekintetben. Az élő és életet hordozó talaj, amelyet úgy kezelünk, mintha kimeríthetetlen és ingyen adott volna. Az olajat például stratégiai anyagnak tekintjük, pedig a talaj hosszútávon méginkább az, és talán előbb elfogyhat, mint az olaj.
A talajpusztulás globálisan egy-két nagyságrenddel haladja meg a talajképződés ütemét, amelyet geológiai skálán mérünk. Természetes körülmények között évezredek alatt alakul ki a talaj mint természeti test, 1-2 évszázad alatt 1-2 cm feltalaj képződhet. A talaj nemcsak a termőképesség funkciójával rendelkezik. A víz, hő, energia és a növényi tápanyagok raktára, az élővilág primer tápanyagforrása, a természet szűrő és detoxikáló rendszere, a bioszféra génrezervoárja és a biodiverzitás fenntartója. A társadalom közös öröksége és kincse.
Az Európa Tanács 1990. évi állásfoglalása szerint a talaj ökológiai funkcióinak megőrzését kell elsődlegesnek tekinteni használata során. Mi a hazai helyzet? A termőföldnek nincs értéke. A rendszerváltás óta kormányaink egymást túllicitálva büszkélkedtek a zöldmezős beruházásokkal. A legjobb talajaink sok ezer hektárja pusztul évente, miközben egyik-másik globális óriáscég néhány év múlva, amikor már adóznia kellene, továbbvándorol. Maga után hagyva a jóvátehetetlen kárt. A rendszerváltás óta Magyarországon 500 ezer hektárral csökkent a termőterület, ebből 80 ezer hektárt véglegesen kivontunk a mezőgazdasági termelésből. Elnyelték az ipar, a városok, az autópályák.
Az agrártámogatások zöme mindenütt (Egyesült Államok, Európa vagy nem kevésbé Magyarország) a nagy árutermelő monokultúrás gazdaságoknak jut, amelyek környezet- és talajpusztítók, ráadásul kevés embernek adnak munkát. A valós költségek alapján nem volna előnyük a családi gazdaságokkal szemben. Az eróziót olajjal váltja ki a nagyüzem, főként műtrágyákkal. Ellenállóvá, fenntarthatóvá a fajgazdagság, a diverzitás tehet, ami monokultúrában szintén nem valósulhat meg.
A biotechnológia, a gm növények a globális cégek monokultúrás gazdálkodását szolgálják. Az USA mezőgazdasági minisztériumámak (USDA) vizsgálatai szerint például a peszticidek használata nem csökkent a gm-növény-termesztésben, bár hirdetői éppen arra hivatkoztak, hogy e növények ellenállóak. A növények termőképessége sem nőtt érdemben, sőt a gm szójavetőmag több mint 8000 szabadföldi kísérlet eredményei alapján kevesebbet termett.
Stephens az 1840-es években Közép-Amerika őserdeiben elveszett civilizációk, negyven ősi város nyomaira bukkant. A modern társadalmak nem tanulnak a múltból: az emberhez hasonlóan a civilizációknak is van élettartama. Fejlődnek, birtokba veszik életterüket, majd túlnépesedve lepusztítják erdeiket, erodálják, kimerítik, elsózzák talajaikat. A lakosság kipusztul, elvándorol, a civilizáció összeomlik. Ez történt az ókori civilizációkkal, például Görögországgal, Rómával, a Maja birodalommal vagy a Húsvét-szigettel is.
Ma a növekvő népesség és fizetőképes kereslet (Kína, India, DK-Ázsia) által generált élelmiszerigény folyamatosan és drasztikusan emelkedik, amihez most a bioenergia növények termelése is hozzáadódik. Emellett a gyógyszer- és csomagolóipar alapanyagát is a növénytermesztésnek kell majd egyre inkább szolgáltatnia a jövőben a vegyipari alapanyagok helyett.
Ezzel szemben rohamosan csökken a termőföld, az öntözővíz-készlet és a tengeri halállomány. Kína legértékesebb termőterületének mintegy 40 százalékát veszítette el az utóbbi évtizedek látványos ipari, infrastrukturális fejlődése és a városiasodás nyomán. Hasonló a helyzet a világ és Európa vidékein, általában a legjobb földeket építik be. Kínában hagyományosan a földek felét öntözik, de a világ legnépesebb országa különösen érzékeny a vízhiányra, mert negyedannyi víz jut egy lakosra mint a világátlag. A túlhasználat miatt a talajvízszint gyorsan süllyed, helyére gyakran tengervíz áramlik és a talaj elsózódik, tönkremegy.
Mi a tanulság? Mi nem tudunk elvonulni az ökológiai krízis elől mint vadászó-gyűjtögető, vagy vándorló földművelő őseink, új földeket keresve. A Föld véges. Fel kell ismerni a talaj valódi értékét, mely nem csak egy közönséges áru vagy input tétel a globális cégek kezében.
Leonardo da Vincinek tulajdonítják azt a mondást, hogy „többet tudunk a csillagok járásáról, mint a lábunk alatti talajról”. Ez ma is igaznak látszik, hiszen a Holdon látogatást tettünk, míg a földi problémák megoldatlanok maradtak. Franklin D. Roosevelt a talajpusztulás mértékére reagálva az 1930-as években kijelentette: „Az a nemzet, mely elpusztítja a talaját, önmagát pusztítja el”. Chamberlain szerint „ha a talajaink erodálódnak nekünk is mennünk kell. Hacsak nem találjuk meg a módját hogyan élhetünk a nyers sziklán.” Amit a talajjal teszünk, magunkkal tesszük. A felelősség közös.
Kádár Imre
(MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet, Budapest)
