A dinoszauruszok ismét kihalnak

Jövő idő II.
A dinoszauruszok a bolygó urai voltak. A Föld történetének legvirágzóbb ökoszisztémájában éltek, és a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló tápláléknak köszönhetően legtöbb fajuk hatalmas testméretet ért el. Aztán történt valami, ami váratlanul megváltoztatta a létfeltételeket, és a nagy testű állatok képtelenek voltak alkalmazkodni. Az a test, ami hatékony volt az élelembőségben, teher lett az ínségben.

Ilyen bőséget jelentett a multinacionális vállalatoknak a szinte korlátlanul rendelkezésre álló hitelforrás és a végletetekig felfokozott fogyasztás. A globális munkamegosztásban a termelés áttelepült a kis bérköltségű régiókba (Kínában kb. 100 euró havi bérért dolgoznak a gyári fizikai munkások), és hatalmas szériákat termelő üzemek jöttek létre.

Az előállítási költségek csökkentek, a relatíve olcsó energiaárakkal még a globális áruforgalom többletköltségei is finanszírozhatók voltak. A fogyasztási központokban az emberek élvezték a pénzük vásárlóerejének növekedését, és rendületlenül költekeztek. A rendszer önfenntartóvá, öngerjesztővé vált: bonyolult pénzügyi mechanizmusok biztosították a felfokozott fogyasztáshoz szükséges pénz mennyiségi növelését (lásd részletesebben: Jövő idő I. – A tornádó szívében [1]).

A cégek hatalmasra híztak, élvezték a termelés koncentrálásából származó költségmegtakarítási előnyöket. Az autóipar vezetői, például, nemrég még azt elemezték, hogy mennyivel hatékonyabb egy darab egymillió autót előállító üzemet építeni, mint két ötszázezret termelőt.

A kételkedők kritikus tömege

Aztán történt valami. Egyre többen kezdtek el kételkedni benne, hogy a befektetési javak nominális ára és tényleges értéke összhangban vannak-e egymással, és a termelés nélküli magas szintű fogyasztás fenntartható-e? Mikor a kételkedők száma elérte a kritikus tömeget, a tőkepiacok elkezdtek esni, a látszatpénzt előállító pénzügyi rendszer viharos gyorsasággal összeomlott. A látszatpénz („ghost assets”) elillant, a tőkejavak iránti bizalom elszállt („toxic assets”).

A globalizált világ középpontjában lévő USA gazdaságának büszkeségei (Lehman Brothers, CITIBANK, Bank of America, General Motors, Chrysler stb.) meglepő gyorsasággal roggyantak meg. Konkrétan: a Lehman Brothers befektetői pénteken megnyugodtak a „jónevű” hitelminősítők bankjukról kiállított „AAA” besorolásától, majd hétfőn arra ébredtek, hogy a részvényeik nem érnek semmit!

Ezeknek a hatalmas üzleti monstrumoknak az egyébként kiválóan felkészült menedzsmentje ugyanabban tévedett, amiben a dinoszauruszok. Hiába hatékonyabb a nagy méret a jólétben, nem teszi lehetővé az alkalmazkodást a bajok idején! A két db ötszázezres autógyárból az egyiket be lehet zárni válság esetén, és a másik még mindig optimális hatékonysággal termel. Az egymilliós üzemmel viszont nem lehet ötszázezer autót gazdaságosan előállítani.

A túlfogyasztás helyreállíthatóságának illúziója

A világ gazdasági és politikai vezetőit ma egyetlen központi kérdés foglalkoztatja: helyre lehet-e állítani a korábbi pénzbőséget, és a korábbi szintjére lehet-e növelni a fogyasztást? Amennyiben a fogyasztási aranykor visszahozható, minden mehet a régiben. Ha nem, a gazdasági dinoszauruszok kérlelhetetlenül ki fognak halni!

Azok a nemzetgazdaságok, gazdasági régiók, ahonnan sok multinacionális nagyvállalat hal ki, nagyon súlyos foglalkoztatási, szociális és akár közbiztonsági problémával fognak szembesülni. Minél nagyobb volt a gazdasági régió részvétele a globalizált világgazdaságban, annál nagyobbat fog most bukni!

Véleményem szerint a pénzbőség és az arra alapozott túlfogyasztó rendszer helyreállítása merő illúzió. Korábban a bizalmi válság miatt mára már szétesett pénzügyi rendszer termelte ki magából a látszatpénzt, most meg a kormányok próbálkoznak meg a gazdaságba pumpálásával. A likviditásbővítő próbálkozásokhoz nincs elég költségvetési forrás, a fogyasztás élénkítése az egyszeri intézkedésekkel meg csak átmenetileg lehetséges.

Mind a likviditásbővítés, mind a fogyasztásélénkítés növeli a költségvetési hiányt, ami viszont gyengíti a nemzeti valutát. Ráadásul a költségvetési hiány növelése a jövő generációk vállára teszi a mai problémák megoldásának terhét, ami a társadalmi méltányosság szempontjából elég nehezen vállalható döntés.

Az Obama-kormány önti a pénzt az USA gazdaságába. Az adatok fényében semmi csoda nincs az elmúlt napok tőzsdei szárnyalásában. A nullaközeli kamatok miatt jól élnek a bankok, a globális áruforgalom zavarai miatt növekszik a helyi termelők megrendelésállománya. De a rendszer hamarosan elpazarolja a friss tőkét, és visszamarad a csillagászati költségvetési hiány.

A kölcsönök visszafizetése miatt meg kell emelni az adókat, ami évekre, évtizedekre visszaveti a versenyképességet. Ez tulajdonképpen a „magyar modell”, csak írjunk még néhány nullát a pénzügyi problémák végére. Amennyiben az amerikai kormányzat nem varázsol elő valami csodanyulat a cilinderből, a dollár rövid idő alatt összeomlik, és az államcsőd elkerülhetetlen lesz.

Olajon (el)úszó életvitel

A „látszatpénzből túlfogyasztó” világgazdasági rendszernek azonban vannak még más, alapvetően strukturális problémái is. A „modern” életvitel és a globalizáció tartósan fenntarthatatlan módon pazarolja az energiát! A kényelmünket szolgáló gépek, berendezések, a fűtés-hűtés, a nagy mezőgazdasági hozamokat biztosító műtrágyák, mind a fosszilis energiahordozókon vagy a belőlük kinyerhető energián alapulnak. A nagy tömegű globális áruforgalom fenntartásának is a fosszilis energia, konkrétan az olaj a feltétele.

Az OPEC honlapján [2] van egy elemzés a 2008-as év olajipari helyzetéről (World Oil Outlook 2008). Ebben az olvasható, hogy a tagállamok olajkitermelési költségei 2000 óta megduplázódtak, amiből 76% költségnövekedés az elmúlt három évben következett be.

Az USA Földtani Kutatóintézete (USGS [3]) ötéves periódusokban végzi a világ olajtartalékaival kapcsolatos legátfogóbb kutatásokat. A legutóbbi jelentés fontosabb megállapításai:

• a világ olaj szempontjából megkutatottnak tekinthető;

• könnyen feltárható, olcsón kitermelhető új olajmezők esetleg még az orosz tajga alatt lehetnek;

• a potenciálisan feltárható jelentősebb olajmezőkre elsősorban az óceánok part menti területein lehet számítani.

Bár az olajellátás mennyiségi zavaraira a következő húsz évben még valószínűleg nem kell számítani, a világ, úgy tűnik, maga mögött hagyta az olcsó olaj és energia korszakát. Az olaj termékéletgörbéje a 2000-es évek elején már hanyatló fázisába került (peak oil theory [4]).

Az olaj folyamatos drágulásának következtében egyre költségesebb lesz a földrészek közötti globális áruforgalom fenntartása. Az energiaárak növekedése miatt a következő évtizedek legfontosabb törekvésévé az energiatakarékosság, az alternatív energiaforrások kutatása és a megújuló energiák hasznosítása válik. Mindazok a termelési, szolgáltatási tevékenységek, amelyekben fontos szerepük van az energiának és a fosszilis energiahordozóknak – a költségek növekedése okán – fokozatosan hanyatlani fognak.

Vidéken ülve, éhesen

Ezek közül a legtöbb embert a mezőgazdasági termelés drágulása fogja érinteni. A műtrágya előállítási költségeinek növekedése és a géphasználat drágulása miatt először az élelmiszerárak növekedése következik be, majd jelentősen csökkennek a hozamok is. A magyar mezőgazdaság száz évvel ezelőtt – a műtrágyázás általánossá válása előtt – világszínvonalon termelt. A hozamok a mainak még az egyharmadát sem tették ki (búza: 1,3 t/Ha a mai 4,2 t/Ha-ral, kukorica: 1,8 t/Ha a mai 6,0 t/Ha-ral szemben).

Az agrotechnika fejlődése ellenére a műtrágyázás visszaszorulása esetén a Föld népességeltartó képessége hozzávetőleg megfeleződik (megjegyzem: a Föld népességének historikus adatai meglehetős pontossággal a szokásos haranggörbét – termékéletgörbét – rajzolják ki, amelynek az exponenciális növekedési szakasza után hamarosan a csúcsához, majd vélhetően a hanyatló szakaszához érünk).

Drágul majd a közlekedés, csökken a földrészek közötti turizmus, a szállítási-logisztikai ipar fokozatosan visszafejlődik.

Átrendeződik a népesség lakóhely szerinti eloszlása is. Jelenleg a Föld népességének mintegy fele városokban él. A városok a termelés és a fogyasztás központjai, de fenntartásuk nagyon sok energiát igényel. Oda kell szállítani az élelmiszert, kezelni kell a hulladékot, tisztítani az ivó- és szennyvizet, koncentráltan kell fűteni-hűteni, meg kell oldani a közlekedést, stb. Ez hosszú távon gazdaságosan valószínűleg nem lesz megoldható, ezért népességvándorlás indul meg a vidék felé.

Kifizetetlen externáliák

A globalizáció – általában a kapitalizmus – másik alapvető strukturális problémája, hogy jelenleg túlzottan liberális gazdaságszervezési elvekre épül. Szabad az áruk áramlása, szabad a tőke áramlása, az állam csak a „szükséges mértékben” avatkozik bele az autonóm piaci folyamatokba, a mindennapi életben a pénzben kifejezhető értékekkel bíró dolgoknak van csak becsületük. Ezek az elvek mindenkinek ismerősen csengenek, elvileg jól is hangzanak, de nagyon komoly problémák forrásai.

Az ultraliberális rendszerben aminek az értéke pénzben nem fejezhető ki, vagy amié kifejezhető ugyan, de a termelési folyamattal nem hozható közvetlenül összefüggésbe, azt a rendszer nem tudja figyelembe venni, nem tudja kezelni (tessék felidézni a GDP-számítás módszertanát).

A környezeti terhek nem az üzleti vállalkozásoknál jelentkeznek (pl. a légszennyezés okozta orvosi költségek), a jövő generációkra terhelt költségek nem számítanak (pl. költségvetési hiány növelése a jelen közszolgáltatásainak finanszírozása érdekében), a közösséget terhelő költségek finanszírozása nincs megoldva (pl. az önkormányzatoknak kell kezelniük a csomagolóanyagból keletkező szemetet, és nem a gyártóknak, kereskedőknek).

Ezeket a hatásokat együttesen externáliáknak nevezzük. Történtek már kísérletek az externáliák számszerűsítésére, és a gazdasági folyamatoknak a velük való korrigálására. Az eredmény lesújtó: a világgazdaság a 70-es évek második felében volt a csúcson, és a 80-as évek közepe óta több externális költséget okoz, mint amennyi számba vett értéket előállít. Az egyenleg egyre rosszabb, ahogy a bolygó újabb és újabb területei kapcsolódnak be aktívan a világgazdaságba.

Az ultraliberális gazdaságszervezés legkárosabb következménye a lokális gazdaság elsorvadása. A globális munkamegosztás következtében a fogyasztási központokban (USA, EU) a termelés jelentős része leépült. A szolgáltatási szektorban, a közigazgatásban folyamatosan növekedett a foglalkoztatotti létszám, a termelésben csökkent.

Ráadásul a megmaradt árutermelés számottevő hányada is a multinacionális cégekhez kötődik, amelyek rendkívül mobilak. Olcsóbb működési környezetet találva lelkiismeret furdalás nélkül zárják be a gyáraikat és építik fel néhány hónap múlva egy másik országban.

Egy ilyen gazdasági rendszer nagyon sérülékeny. Mikor egy-egy nagyobb üzem bezár, a munkanélküliség lökésszerű problémaként jelentkezik. Válság esetén pedig tömegével zárnak be a multicégek gyárai, tömegével tűnnek el a fogyasztók, hatványozottan esik vissza a fogyasztás. A munkanélküliség kezelésének gondja, a közszolgáltatások fenntartásának finanszírozási problémája viszont az állam nyakán marad. Ez a költség sem épül be a vállalati termelési költségek közé.

Vegyél hazait!

A probléma megoldásának kulcsa az áruk szabad áramlásának korlátozása! A világ elkerülhetetlenül ebbe az irányba tart, mert csak így lehet a lokális gazdaságot megvédeni a túlzottan olcsó import gazdaságromboló hatásától. Az USA-ban – a szabad verseny hazájában – a folyamat a „Buy American” civil mozgalommal kezdődött, de ma már kötelező az állami beszerzéseknél amerikai eredetű árut vásárolni. Ugyanezt a célt szolgálja itthon a kormányzat és az élelmiszerkereskedők és -termelők megállapodása a boltokban biztosítandó nyolcvanszázalékos hazai élelmiszerarányról.

Szemléletváltásra van szükség a gazdaságfejlesztés területén is. A jövőben nem az lesz az érték, ha valaki specializálódva nagy tömegben állítja elő a globális termelési folyamat valamelyik elemét, és nem arra kell büszkének lenni, ha valamelyik multi cég – az adott országot munkaerőbányának használva – ismét egy gyárat telepít valahová.

Helyette a figyelmet és az anyagi erőforrásokat a lokális gazdaság erősítésére kell fordítani. Támogatni kell a vertikális termékpályák kialakítását, és egy-egy földrajzi terület minél nagyobb mértékű önellátásának a megszervezését.

Ennek biztosítása érdekében is növelni kell az állam gazdasági szerepvállalását mind a szabályozás erősítése, mind konkrét – elsősorban kereskedelmi – gazdasági funkciók betöltése révén.

**************

(A válság hatására átrendeződő világgazdasági erőviszonyokkal elemzés sorozatom következő, Jövő idő III. – A világ újrafelosztása című részében foglalkozom majd részletesebben.)

A szerző közgazdász, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Stratégiai Igazgatója.

Forrás: Index.hu