Sivatagi tájgazdálkodás

A tiszaroffi tározó megnyitása kapcsán a környezetvédelmi és vízügyi miniszter maga teszi nyilvánvalóvá, hogy a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (VTT) programból a tájgazdálkodás lehetősége immár végleg kikerült. Ahhoz, hogy ezt megértsük, persze tudni kell olvasni a sorok között.

A tájgazdálkodás lényege, hogy a folyón érkező árhullámokat rendszeresen, azaz minden olyan évben, amikor a folyó kilép kisvízi medréből, “megcsapoljuk”. A mederből kilépő, áradó folyó víztömegét a hullámtéren és a fővédvonalon (a folyóval párhuzamos töltésen) át az ártérre (a töltésen túli területre) vezetjük, szabályozott módon. Ehhez célszerű a korábbi ereket, holtágakat, vizes élőhelyeket felhasználni, melyek élővilágának jót tesz az évenkénti, rendszeres átöblítés, frissítés.

Ha a vizet a korábbi erekben, illetve természetes mélyületekben vezetjük a mélyárterekre az a legolcsóbb megoldás is egyben, hiszen a természetes adottságokat használjuk ki. Ha vonalzóval, térképen húzzuk meg a kiépítendő tározók töltéseinek nyomvonalát, az is előfordulhat – mint a tiszaroffi esetben – hogy valamikori vízfolyás medrébe, azaz egy természetes mélyületbe építenek töltést.

Az ártérre kivezetett vízzel akkor lehet gazdálkodni, ha a megépülő tározón belül összekötik egymással a korábbi ereket, tavakat, vizes élőhelyeket, természetes mélyületeket, csatornákat, belvíztározókat. Az így létrejövő vízrendszernek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a tározóba vezetett vizet végigvezesse, folyamatos mozgásban tartsa, mert ha a víz megáll, poshadni kezd. Ha mozog, akkor vizet, életet ad a tájnak.

A vízborítástól függően az eltérő térszinteken más és más adottságú élőhelyek alakulnak ki. A mélyebben fekvő területeken időszakos vagy állandó tavak, aztán ahogy haladunk a magasabban fekvő területek felé, úgy következnek a mocsarak, nádasok, nedves gyepek, száraz gyepek, majd a víz által nem járt terüetek. A vízhez közelebb puhafás ligeterdők, távolabb keményfás ligeterdők telepedhetnek meg.

Ebben a mozaikossá váló tájszerkezetben a szántóművelés csak a legmagasabban fekvő területeken elképzelhető, a mainál jóval kisebb területen. Ugyanakkor a mozaikos tájhasználat új hasznovételeket kínál a gazdálkodóknak: halászat, vizes élőhelyek növényeinek hasznosítása, nádgazdálkodás, gyümölcsészet, állattartás.

Mi kellene mindehhez? A gazdálkodóknak és a vízügyi hatóságoknak közösen kellene irányítani a vízrendszer működését. Úgy, hogy a vízzel gazdálkodni lehessen és ne csak az árvízvédelmi szempontok szerint nyissák, csukják a zsilipeket. Minden évben, amikor lehetséges, ki kellene vezetni a vizet, végig a kiépített rendszeren. Nem egy óriási, mély tavat kellene létrehozni, hanem évente, sekély vízzel elárasztott vizes élőhelyek rendszerét.

A tájgazdálkodáshoz nélkülözhetetlen a földhasználók együttműködése, hiszen a víz nem tiszteli a parcellahatárokat. A mostani, szinte kizárólagos szántóhasznosítás helyett sokféle gazdálkodási fajta jöhetne létre egy-egy tározótérben. Ahhoz, hogy mindez jövedelmezővé váljék, megfelelő mennyiségű és elérhető agrár-környezetgazdálkodási támogatásra lenne szükség. Megfelelő képzéssel kellene segíteni a gazdálkodókat és új piacokat, értékesítési módszereket kellene keresni az újfajta tájhasználat termékeinek. Ha mindez együttállna, erre helyi feldolgozóipar épülhetne, mely nem csak a gazdálkodóknak, hanem a helyi iparosoknak is munkát adna.

Ha, ha, ha. A rengeteg feltételes módba helyezett lehetőség helyett mit kaptunk? 2003-ban még komplex vidékfejlesztési programnak indult a VTT, ami a tájgazdálkodás fenti lehetőségeit még tartalmazta – elvi szinten. Aztán a gyakorlati végrehajtásból mindez kimaradt. A “tájgazdálkodás” átkerült a PR-osokhoz és marketingesekhez  – a reklámszövegek szintjére. A vízügyes szemlélet “visszarendeződése” és az agrártárca totális elutasítása miatt a VTT újra azzá vált, ami 2001-ben is volt: az árvízi kockázat áthelyezése a kisebb érdekérvényesítő erővel rendelkező területekre.

A minisztériumi sajtóközlemény maga leplezi le, hogy tájgazdálkodásra alkalmatlan a tiszaroffi tározó. “Az elárasztásra számítások szerint 30-40 évente kerülhet sor, olyan rendkívüli árvizek esetén, amilyen például a 2001-es vagy a 2006-os is volt” – írja. Néhány bekezdéssel lejjebb viszont már a fényes jövőt ecseteli: “A tározó nem csupán az árvízi biztonságot növeli. Amennyiben a helyi gazdálkodók a tározó területén tájgazdálkodást szeretnének folytatni, augusztustól pályázhatnak az ezt megalapozó vízi infrastruktúra kiépítéséhez szükséges uniós forrásokra. Erre a célra a KEOP 2009-2010-es akciótervében 4,8 milliárd forint áll rendelkezésre. A tájgazdálkodást az ÚMVP agrár-környezetgazdálkodási programja is támogatja (környezetvédelmi célú gyepesítés, vizes élőhelyek létrehozása, fenntartása), a VTT-területeken gazdálkodók pedig egyes esetekben előnyt élveznek a beérkezett támogatási kérelmek pontozásánál.”

Mit is jelent a tájgazdálkodás a minisztérium értelmezésében? A gazdálkodók 30-40 évente egyszer tarthatják fenn a vizes élőhelyeket, melyek aztán újabb 29-39 évig szárazon állnak majd. Ez már csak azért is problémás, mert az agrár-környezetgazdálkodás (AKG) 5 éves program. A  célprogramokba való belépéshez előre meg kell mondani, hogy az adott területen a következő 5 évben a gazda mit fog tenni. Ha pl. vizes élőhelyet szeretne fenntartani egy adott helyen, ott már ma is annak kell lennie. Ha létre akar hozni egyet, ahhoz víz kell. Ha a tározót a Vízügy 30-40 évente, előre nem látható időpontokban nyitja meg, csupán a katasztrofális árvizek betározására, arra sem gazdálkodást alapozni, sem AKG-támogatást igénybe venni nem lehet. A rákövetkező évben, ha nincs árvíz, a vizes élőhely akár ki is száradhat.

Még szerencse, hogy senki nem is gondolja komolyan ezt az egész tájgazdálkodást. Víz nem lesz hozzá a tározóterületen belül, az AKG támogatások keretei szűkülnek a korábbi időszakhoz képest, a belépési feltételek szigorúbbak, átláthatatlanabbak, riasztóbbak. Sok gazdálkodó már meg sem fog próbálkozni a belépéssel. A gazdálkodókat nem tájékoztatták, nem készítették fel az új típusú tájhasználatra. A helyi közösségeket kihagyták a tározók működtetésének előkészítéséből. Valóságos holdbázisok épültek Cigándnál és Tiszakarádnál, melyhez az ott élőknek szinte semmi közük. A beeresztő műtárgyakat látva inkább juthat eszünkbe valami atomerőmű vagy katonai bázis, mint a természethez igazodó gazdálkodás kapuja.

“Hálapénz”-ként a települések kaptak olyan szennyvízrendszereket, melyek működtetésére, költségeik finanszírozására az elöregedő, kihaló, munkanélkülivé váló lakosságnak aligha lesz pénze segélyből, nyugdíjból, vagy az önkormányzatoknak a támogatások évről-évre vékonyabb kegyelemkenyeréből. A tározók megépítése az árvízi kockázat csökkentését is jócskán elnyújtotta: 2003-ban az első 6 tározó megépítését 2008-ra ígérték – ma már 2013 a befejezés időpontja. Mire megépülnek, már a mainál is kevesebb ember érdekeit fogják szolgálni: munka- és életkilátások híján a tisza-menti falvakból, településekről menekülnek az emberek. Vagy már elmenekült, aki tudott. A nagyüzemi szántóművelésnek juttatott agrártámogatásokból gabonahegyek teremnek – a raktáraknak. A mai rendszer egy dologra alkalmas csupán a támogatások “leszívására”; a közpénzek átszivattyúzására a nagyüzemek tulajdonosaihoz.

Az éghajlatváltozás híre aligha jutott el a száraz tározókat építtető vízügyi, és félsivatagi növények monokultúrás termesztését szorgalmazó agrárstratégákhoz. A víz híján tengődő, aszályos, sivatogosodó földeken szántó traktorok mögötti porfelhőbe vesznek a fényes ígéretek komplex árvízvédelemről, természetvédelemről, vidékfejlesztésről.
 
A következő agrárkörnyezet-gazdálkodási kiírásba (2013-ra várhatjuk) már fel lehet venni a “Sivatagi élőhelyek fenntartása” és “Oázisok kialakítása” célprogramokat.

Kajner Péter


Kapcsolódó cikkek:
  Átadták a Tiszaroffi árapasztó tározót
  Fotók az eseményről