A nagy év apró emlékei
E címmel jelennek meg hamarosan a Vitis Aureus Kiadónál Eötvös Károly válogatott írásai az 1848-49-es magyar szabadságharcról.
Ízelítőként alább néhány részlet olvasható és letölthető a könyv borítója.
Eötvös Károly korábbi, a Vitis Aureus által megjelentetett könyvei, az Utazás a Balaton körül, az A balatoni utazás vége és a Bakonyi utazás a XIX. századba repítenek. Az író olyan jóízűen mesél szeretett tavunkról, hegyünkről és az ott élőkről, mintha ma is itt ülne velünk a verandán, hűs badacsonyi borok társaságában.
A könyvekről többet megtudhat a kiadó honlapján.
A nagy év apró emlékei
Ismertető
Eötvös Károly megint mesél. Mégpedig az 1848-49-es magyar szabadságharc nagy évéről. Megtörtént, személyes, valós, igaz, megható, elbűvölő, lenyűgöző, varázslatos történeteket. A Nagy Év apró emlékei a magyar szabadságharc személyes, és mégis mindenki számára érdekes mozzanataiba kalauzol el. Többször írt e korról. E kötetbe a Nagy Év, és az Emlékezések című munkáiban megjelent 1848-as írásait gyűjtöttük egybe.
A könyv Eötvös Károly saját, és első kézből szerzett személyes emlékei, “belső értesülései” gyűjteménye, a korábbi műveiből megismert és megszeretett stílusban. Segítségével a történelemkönyvből megismert események, helyszínek mögött megláthatjuk az embert. Az embert, aki szereti hazáját, védi otthonát, és próbál boldogulni az események sodrásában. Mindeközben személyes képet kapunk a 48-as eseményekről és az azt megelőző, illetve később 48 folyományaként alakuló világról is.
Eötvös Károly 6 éves volt még csak akkor, de már személyes élménye a Görgeyvel való találkozás, vagy a móri csatából érkező behavazott huszárok beszállásolása, bő évtized múlva az Almássy-összeesküvés, és a komáromi várfogság. Személyesen találkozik utóbb a szabadságharc egyik legnagyobb hősével Kun Béla huszárkapitánnyal (igen, így hívták!). Apja viszi a hadisarcot Jellasich-nak, de ő szervezi a nemzetőrségei is, és az ő vezetésével csapnak le aztán Jelleasich futáraira. Eötvös veszprémi barátja is tagja a Galíciából hazatörő 175 fős huszárcsapatnak, és így tovább. A forrás mindig olyasvalaki, aki akkor ott volt az eseményekben, tehát hiteles, még ha néha meseszerű is minden. Ehhez társul Eötvös dokumentarista igényű esemény- és okfeltáró készsége, valamint kiváló elbeszélő tehetsége. És kész is a varázslat. A Nagy Év apró emlékei olvasása után már nem lesz ugyanolyan egy 48-as ünnepség sem. Úgy érezhetjük, a kulisszák mögül bármikor előléphet a Wallmoden vértesezred, a Vilmos huszárok vagy egy vadrác kovácslegény…
Kiütött a szabadság
Részlet Eötvös Károly – A Nagy Év apró emlékei című művéből.
“Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, amikor 1848-ban a pozsonyi országgyűlés törvényeinek hírét vette. Nincs többé robot, nincs úrbér, nincs földesúri hatóság, nem kötéllel fogják ezentúl a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban, s a mindennél szentebb szabadságban.
De most már hát mit csináljunk?
Éppen e kérdés az, amely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.
Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, ami jön, csak ezután jön. Így cselekedett Árpád apánk, s így cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.
Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.
A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényes színű zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás színteréül.
Gyönyörű szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az úrnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja.
Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arcokon. Minő tünemény volt az, amikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerű jobbágyát! Édes fiam vagy ezentúl, nem cselédem!
Szentek egyessége.
Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek? Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, mégse felejthetem.
Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a húst, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sípot, kereplőt és színes szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni senkitől.
Hát a cigány?
Volt cigányunk elég. Az öreg Józsi cigány volt a fejedelmük. Minden cigány az ő ija-fia, unokája volt.
De azért csak Józsi cigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak úgy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi cigány háza«. Senki se tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.
Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyingen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behívatta az udvarba.
– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!
Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig táncolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.
Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.
A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert készíteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rác, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.
Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt, az új törvény onnan is eltiltotta. A kard csak díszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputációba, az oldalára kösse cifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog, s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a francia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban húsz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilenc főből áll, s még az se mind vadász ember.
Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.
No, nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.
Körösztös Ferenc volt a falu kovácsa. Fekete arcú, zömök, vaskos termetű erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrác fiú, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadrácra még nagy szerep vár. Körösztös Ferenc ivadékai ma is élnek.
Tanácskozott legényével, s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tíz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszút, hegyeset, kétélűt, két hüvelyk széleset, hosszú két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet úgyse ád ki a falu, tíz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.
…”
Őrizzük a Drávát
Részlet Eötvös Károly – A Nagy Év apró emlékei című művéből.
“… Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabíráink egyike.
1848-ban pápai főbíránk volt, s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.
Úgy szeptember közepe táján, amikor már seregét majdnem megették a szúnyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb, s deputáció gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.
– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!
– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!
– Haza? Hát mit akartok ti otthon?
– Dolgozni!
– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor anélkül is ellehettek?
– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?
– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még a télen is éljetek!
Azt a jajgatást, ami a szegény svábok közt e szóra kiütött, leírni nem lehet. De úgy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét múlva egy se maradt közülük. Csak a magyar őrizte a határt. De az is hiába őrizte.
A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé? …”
A Vilmos huszárok hazaindulnak Galíciából
Részlet Eötvös Károly, “A Nagy Év” című művéből
”
…
A király hülye és gyámoltalan volt. Az egészről bizonyára nem is tudott semmit.
De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az Isten háta mögött, Muszkaország határszélén?
Egyszer azonban úgy ősz elején mégis furcsa hír jutott el hozzá. Azt suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a Württemberg huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették tovább, ahogy nemzetünket irtják. Mire való a kard az ő kezükben, ha nem arra való, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát Morvában vagy hol, s egyenesen hazavágtattak, s kardjukat fölajánlották Kossuth szolgálatára.
Ezt hallották meg a Vilmos huszárok Zbarazban.
Mi ez?
Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a mennydörgős menykő. Bolond dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban csodálkozott a Vilmos huszár azon, amit hallott.
Megszökött a Württemberg huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No, pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna igaz. A policájok agyonütnék őket nyomban.
De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt sok idejük.
Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdíjba menekült, ki beteg lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi, se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.
Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát. Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem elkocogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé Szlachcziméig.
Amely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia, utálatos osztrák érzésű fiú, Kossuthnak nagy gyűlölője. Ezt bízta meg, hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a katonai erkölcsökre.
Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a császárhoz hűtlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. Aki pedig mégis el találna szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.
Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már szolgálatuk első féléve alatt. Amint a szász papfiú a száját kitátotta, már röhögni kezdtek. Nini, most megint az Isten, a szentség, az üdvösség és az akasztófa következik.
Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg huszárok szökéséről megjött a hír. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.
Emiatt szűnt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hír. Ha igaz nem volna, az oktató őrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és az akasztófáról.
Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta tovább a gondolatát.
Megszöktek hát a Württembergek?
Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik tömegesen. Egy-egy újonc megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának. Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily eset még nem volt a világon.
Mégis megszöktek a Württembergek?
Akkor hát mind hazugság az, amire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik, gyilkolják édes véreinket, a magyart.
De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk.
Nekünk is meg kellene fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg huszár, mint a Vilmos huszár? E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától. Hiszen előbb meg is kell azt fogni, akit föl akarnak akasztani. De a huszárt, amíg lova hátán ülhet, s kard van a kezében, meg nem fogja semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene már a rozsdát a kardról tisztítani. Hadd legyen az a kard megint fényes, megint véres.
Volt huszár, aki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt. Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot gondolt, nagyot káromkodott.
De meg nem mondta: miért.
…
“
