Mi is az, ami nem képes biztosítani a belvízkezelés és a vízpótlás feltételeit?
– A vízgazdálkodás égető kérdéseiről egy gazdafórum és egy államtitkári nyilatkozat kapcsán –
A Kárpát-medence közepén kevés a közvetlen csapadék az élethez, de a csapadékhiányt eredendően az árvíz kegyeskedik kiegyensúlyozni, ami épp a száraz félév, a vegetációs időszak kezdetén jelenik meg a hegyvidéki területek víztöbbletével, hogy a természetes infrastruktúra (mélyületek és magaslatok rendzsere) kihasználásával a tájba jutassa a vizet, mindenféle drága külső energiaforrásnak való kiszolgáltatottság nélkül.
Tényleg nagyon ráférne az Alföld vízgazdálkodására, hogy felismerjék és elismerjék végre, hogy "nem képesek biztosítani a belvízkezelés és öntözés feltételeit" de ez nem a víztársulatok tulajdonosi szerkezete miatt van, hanem a jelenlegi területhasználat miatt.
Tehát a mondat alanya helyesen a modernkori tájhasználat; ez az, ami "nem képes biztosítani a belvízkezelés és öntözés feltételeit", pontosabban úgy van kitalálva, hogy megszüntesse az élet feltételeit és lehetőségét az Alföldön.
Ugyanis a modern ember az Alföldre búza-bányaként tekint, emiatt kialakította azt a vízgazdálkodási rendszert, ami vízteleníti az Alföldet. Ez persze nem sikerült könnyen, de hosszú koncepcionális munkával, nagyon drágán és időnként nagy veszélyek mellett mégiscsak sikerült elérni, hogy mára az Alföld erősen vízkészlethiányos lett, magyarul sivatagosodik.
A Kárpát-medence közepén ugyanis kevés a közvetlen csapadék az élethez, de a csapadékhiányt eredendően az árvíz kegyeskedik kiegyensúlyozni, ami épp a száraz félév, a vegetációs időszak kezdetén jelenik meg a hegyvidéki területek víztöbbletével, hogy a természetes infrastruktúra kihasználásával a tájba jutassa a vizet, mindenféle drága külső energiaforrásnak való kiszolgáltatottság nélkül.
A természetes infrastruktúrát a táj domborzati térképe mutatja (kivágat az Alföld középső területéből):
Ebben a rendszerben a táj többhasznú gazdaság üzemeltetésére késztetne, ami kevésbé gyarmatosítható, ezért ezt a modernkori szabályozás megszüntette, és a sokkal jobb profittermelési mutatókkal rendelkező iparszerű szántóföldi monokultúrára tért át – amelyik rendszerben viszont nincs helye a víznek. A legfontosabb feltétel, amihez igazodnia kell a modern vízgazdálkodásnak, hogy minél kisebb területet vegyen el a víz a "Termeléstől". Ez a területminimalizálás vezet ahhoz, hogy a széles és lapos folyók helyett keskeny és mély csatornákban gondolták a víz mozgatását megoldani, s az élő tájak, ún. vizes élőhelyek helyett mesterséges tározókban a vízkészlet raktározását. Csakhogy kiderült, hogy ez a koncepció szakmailag megbukott a Természet vizsgáján: helytelen az árvíz és a belvíz fogalmunk, hiszen az árvíz nem a folyó lázas életjelensége (ahogy a szakkönyv írja), hanem a legfontosabb éltető működése; s a belvíz pedig nem a szántóföldi termelést veszélyeztető istencsapása, hanem a téli félév felhalmozódó vízkészlete, aminek hasznosulását éppenhogy a mindent elborító szántóföldi művelés teszi lehetetlenné. Hiszen a szántóföldi művelés kiszolgálása miatt alakult ki ez a területminimalizált vízgazdálkodási rendszer, ami valóban nem képes a vízháztartási problémák megoldására, hanem éppenhogy a létrehozásukra. A vízügyi szakma most joggal hivatkozik a megrendelői igényre, bár a szakmai felelősség az övék, amikor nem hívják fel nagyon határozottan a társadalom és a politikusok figyelmét, hogy mára a modernkori táj- és vízértelmezés csúfosan megbukott. Megjegyzendő, hogy a víz pótlását soha nem sikerült az „öntözés” koncepciójával megoldani, és ideje lenne a drága, de nem működő módszerről a normálisra, a táji vízvisszatartásra áttérni.
A két rendszer legfontosabb különbségeit az alábbi táblázatban mutatjuk be:
Modern iparszerű vízgazdálkodás | Fenntartható természetszerű vízgazdálkodás |
kis területigény (szűk csatornák, medertározás, vízlevezetés; elérhető szántóföldi művelés: 80-100 %) általános vízkészlethiány – nagy öntözési igény szántóföldi monokultúra magas fenntartási költségek – a víz mozgatása mesterségesen, gépesítési szükséglet, alapvető függés külső technológiától, és külső, fosszilis energiahordozóktól ezen rendszer tartalékai kifutottak (pénzügyi, energiai és ökológiai téren egyaránt) – a továbbiakban nem fenntartható központilag könnyen kontrollálható, hivatkozni lehet a víz mint erőforrás veszélyességére és/v. szűkösségére mesterségesen felduzzasztott árvízszintek, fenntartott nyári vízhiány | nagy területigény (folyók, erek, tavak sűrű hálózata – a természetes domborzatnak megfelelően; elérhető szántóföldi művelés: 25-50 %) többhasznú vidékgazdaság alacsony fenntartási költségek – a víz mozgatása gravitációsan, alapvetően helyben elérhető technológiával és energiával megoldható, gépesíthetőség amíg jön víztöbblet (árvíz) a hegyekből, addig fenntartható a víz mint erőforrás helyi szereplők kezelésében, a gazdálkodás központi koordinációja szükséges a víz tudatos szétterítésével megszűnő árvízveszély és aszálykár |
Nagyon örvendetes, hogy az idézett szöveg már "belvízkezelésről" beszél, de a megoldáshoz az kell, hogy (f)elismerjük, hogy a belvízveszély helyett a szántóveszély a probléma az Alföldön, hiszen szántók foglalják el azokat a mélyfekvésű területeket, eredendően ártereket is, amiknek vizes élőhelyként való hasznosítása adhat egyedül esélyt, hogy megállítsuk a Tisza-sivatag létrehozását.
A teendő tehát nem a még nem központosított tulajdonok további elszakítása a helyi szereplőktől, hanem a közgondolkodás és a szabályzók olyan változtatása, hogy meg tudjon valósulni a táji vízvisszatartás, az árvízi víztöbbletek tájba vezetése, az Alföld kiszárított vagy csatornává züllesztett folyóinak újraélesztése (Hortobágy, Kösely, Zádor, Kakat, Mirhó, Hék, Kórógy, Veker, stb!), a sok létező kiszárított tómeder feltöltése, hogy minden alföldi településnek meglegyen a saját vízkészlete, ami évente befogadva a téli víztöbbleteket ellensúlyozni tudja a nyári vízhiányokat.
Ez a program persze furcsa a jelenleg megszokott rendszerünkből nézve – legalábbis, annak, aki tanulta a mezőgazdálkodást vagy a vízgazdálkodást. Viszont a vizsgán mindannyian részt veszünk: termeljük-e tovább a sivatagot, vagy nyitunk a tudati gátjainkon és teret engedünk a víznek…
2012. augusztus 31.
Balogh Péter
gazdálkodó geográfus
Szövetség az Élő Tiszáért
