Az önmagából kiszakadó ország

 
 

A magyar vidék a huszadik század eleji cselédsorba süllyed vissza, csak kenyéradója nem a földesúr, hanem a multi, a ház pedig nem a legidősebb fiúé, hanem a banké. Szubjektív elemzés egy elemzésről.

Lesújtó kutatási eredményeket hozott nyilvánosságra októberben a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Gazdaság és Vállalkozáselemző Intézete. A 220 oldalas tanulmányban azt vizsgálták, hogyan változott Magyarország egyes régióinak gazdasági-társadalmi helyzete az úgynevezett „rendszerváltás” óta. A Portfolio gazdasági hírportál egy emészthető hosszúságú elemzést készített, amelyben a legsötétebb jövőképet mutató Békés megyére helyezték a hangsúlyt, de máshol sem jobbak a kilátások.

Az adatokat böngészve megállapíthatjuk, hogy Magyarország hagyományos kelet-nyugati megosztottsága mára a múlté. Budapestet és vonzáskörzetét, valamint az észak-nyugati országrészt leszámítva az egész ország egyetlen hatalmas válságövezetté állt össze. A legszembetűnőbb változást az egy főre jutó GDP romlása mutatja: a Közép-magyarországi régió gazdasági termelése két és fél, háromszorosa (!) Észak-, Kelet-, illetve Délnyugat-Magyarországnak. Nyilván nem azért, mert a Győr-Kecskemét tengely mentén lakók az átlagosnál két és fél, háromszor jobban élnek, hanem fordítva: a kívül rekedtek többsége sodródott ilyen messzire az emberhez méltó élettől.

Az említett Békés megye gazdasági teljesítőképessége az 1994-es 80 százalékról 2010-re 55 százalékra csökkent, vagyis nem csak relatív regionális különbségekről beszélhetünk (amely minden „fejlett” ország természetes velejárója), hanem az olló szétnyílásáról. Az ország két részre szakad, pontosabban az életképes észak-nyugati „enklávé” ellöki magától a ballasztot jelentő maradékot.

A GDP-hez mérten romlik minden: a munkalehetőségek, az átlagbérek, a közegészség, az infrastruktúra. Egyre kevesebb gyerek születik, aki teheti, menekül, maradnak a képzetlenek, az öregek és néhány szent őrült magyartanárnő. A Viharsarok húsz év leforgása alatt népességének tíz százalékát vesztette el, jórészt aktív korú fiatalok elvándorlásának köszönhetően.

A magyar vidék a huszadik század eleji cselédsorba süllyed vissza, csak kenyéradója nem a földesúr, hanem a multi, a ház pedig nem a legidősebb fiúé, hanem a banké.

Hazánk Európai Unióba való betessékelése idején a csapból is az folyt, hogy a „régiós egyenetlenségeket” pályázati pénzekkel fogják kiegyenlíteni, e cél érdekében minden uniós fejlesztési pénzt a gazdaságilag lemaradt térségekbe irányítottak. A támogatásokból azonban gyárak és munkahelyek helyett haveri cégekkel évente újraaszfaltozott utak, megszépült főterek, csatornák, játszóterek és kutyafuttatók épültek. Felduzzasztott munkaügyi központok, ahol átképzik a kirúgott dolgozókat, hogy azok aztán a túlképzett munkakeresők táborát népesítsék.

Hogy a legújabb tanulmánynak a politikai sárdobáláson és az ujjal mutogatáson kívül lesz-e valamilyen eredménye, egyelőre rejtély. Mi viszont szívesebben látnánk már egy cselekvési tervet, hogy a szegénység – alacsony fogyasztás – belső piac hiánya – kiszolgáltatottság a külföldi tőkének és multiknak – munkanélküliség – szegénység ördögi köréből hogy lehet kitörni a reális adottságok figyelembe vételével.

Mert az, hogy ez egy szar ország, és hülye, aki itt marad, nem elfogadható – nem lehet elfogadható – válasz.