Hogyan változott a Hortobágy vízellátottsága a kis-jégkorszak idején?

A nyolc szerző négy intézményt és ugyanennyi tudományterületet képvisel (tájökológia, természetföldrajz, régészet, történelem). Dolgozatuk a Debrecentől nyugatra elterülő tiszántúli táj településállományának 13. század végi átalakulásával foglalkozott, azt a környezeti kihívásokra adott társadalmi válaszként értelmezve. Az eredményeik arra utalnak, hogy egyértelmű kapcsolat állt fenn a klímaváltozás, a mikrodomborzati és az agro-ökológiai adottságok, mint magyarázó tényezők, valamint a településállomány stabilitása, mint eredménytényező között. A település-elhagyás zónájában a régészeti lelőhelyek tengerszint feletti magassági átlaga a szignifikánsan alacsonyabb volt, mint a stabil településállományú zónában. Emellett még a stabil településállományú zónán belül is a késő középkori (14–16. század) lelőhelyállomány magasabban helyezkedett el, mint az Árpád-kori (11–13. század). A településhálózat átalakulását és a népesség térbeli elhelyezkedésének változását tükrözi a régió kolostorhálózatának gyökeres átalakulása, az Árpád-kori kolostorok teljes eltűnése is. Ezek az eredmények nemcsak azt igazolják, hogy a településterület mérete lényegesen zsugorodott, hanem azt is, hogy a kis jégkorszak kezdeti fázisában a népesség a magasabban fekvő térszínekre húzódott.
Szignifikáns eltérést sikerült kimutatni a stabil településállományú, az elhagyott és a lakatlan zónák között a talajadottságok szempontjából is. A jó és kiváló agro-ökológiai adottságú területek aránya 1,5-2-szer nagyobbnak bizonyult a stabil településállományú zónában, mint az elhagyott és a lakatlan zónákban. A különbségek arra utalnak, hogy agro-ökológiai alkalmasság az Árpád-kori megtelepülők számára nem bírt olyan fontossággal, mint a késő középkoriak számára. Ezek az eredmények hozzájárulhatnak annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért válhattak szinte teljesen lakatlanná a kis jégkorszak első fázisában az árvíznek kitett és viszonylag gyenge agro-ökológiai adottságú síkvidéki területek.

1. ábra. Települési zónák:
– folyamatosan lakott – az Árpád- és a késő-középkorban is lakott zóna
– elhagyott – az Árpád-korban lakott, a késő-középkorban nem lakott zóna
– lakatlan – egyik korszakban sem lakott zóna

A vizsgálat utolsó szakasza abból a feltevésből indult ki, hogy ha a hidro-klimatikus változások az árterek kiterjedésének és elöntési szintjeinek növekedéséhez vezettek, akkor ez a növényzet összetételében is változást okozott. Növényi makrofosszíliák élőhely-klasszifikációs és statisztikai elemzése azt igazolja, hogy a nedves élőhely igényű fajok aránya a késő Árpád-korban (13. század második fele) a kora Árpád-korhoz képest szignifikánsan emelkedett. A gabonamaradványokat tekintve megnőtt a nedves és hűvös környezeti feltételeket leginkább toleráló rozs aránya.
A rekonstruált változások a településállomány térbeli mintázatában és a növényi maradványok összetételében a táj strukturális átalakulására utalnak. Az elemeiben ekkor megjelenő és a kis jégkorszak időszakában kialakuló táji kompozíció egészen a 19. századi modernizációig meghatározó maradt a térségben.

2. ábra. Humán ökológiai élőhelytípusok: az agro-ökológiai alkalmasság területi kategóriáinak (gyenge, közepes és kiváló) a települési zónákkal alkotott kombinációi.

A tudományos közlemény bibliográfiai adatai:
Pinke, Zs.; Ferenczi, L.; Romhányi, B.; Gábris, Gy.; Laszlovszky, J.; Mravcsik, Z.; Pósa, P. és Gyulai, F. (2017): Zonal assessment of environmental driven settlement abandonment in the Trans-Tisza region (Central Europe) during the early phase of the Little Ice Age. Quaternary Science Reviews, 157: 98–113. o.