Az leszel, amit megeszel

Gál Tamás, Kajner Péter, Szabadkai Andrea cikke a Magyar Narancs 2009. július 23-adikai számában élelmiszerbiztonságról, kistermelőkről, agrárreformról.

Gál Tamás – Kajner Péter – Szabadkai Andrea

Az leszel, amit megeszel

Tévhitek az élelmiszergyártás hátsó udvarairól

Parasztbűnözők? A hazai élelmiszerek biztonságát vonja kétségbe, különösen a kistermelőktől származó gyümölcsöktől, zöldségektől, húsoktól óvna minket Kun István Hátsó udvarok hentesei – Tévhitek az élelmiszer-biztonságról című cikkében (Magyar Narancs, 2009. június 25.). Azt a – meglátása szerint – tévhitet igyekszik eloszlatni, miszerint a hazai élelmiszer biztonságosabb az importnál.

Meghökkentő módon a 2009-es élelmiszerbiztonsági helyzetről szóló cikk egy bizonyos V. Jóska bácsi megidézésével kezdődik, aki a 80-as években a cikk szerzőjének szomszédjában serénykedett. A bűnözőkhöz hasonló módon, vezetéknevének kezdőbetűjével és keresztnevével hivatkozott szomszéd folytatólagosan, előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, bűnszövetkezet (családja) tagjaként permetezte erős vegyszerrel őszibarackfáit, majd már másnap piacra vitte a termést az élelmiszerbiztonsági várakozási idő leteltének megvárta helyett. Aztán jön a többi alvilági figura is: gyászkeretes körmű piaci árusok; baromfikat rossz körülmények között tartó, antibiotikummal itató gazdák; egyetlen rendes vágásra sem képes, kontár böllérek, akik saját, pocsolyás hátsó udvarukon vágják feketén a disznót.

A végére megkapjuk a verdiktet: “A mai kisparaszti struktúrában illúzió az élelmiszer-biztonság. […] A népegészségügy elemi erővel veti föl az agrárreform kikerülhetetlenségét, erre azonban nem látszik a politikai akarat.” A szerző ugyan nem fejti ki bővebben az agrárreformról alkotott elképzeléseit, de feltételezzük, hogy annak szerves részét képezi e sötétben bujkáló, rémhír helyett szalmonellát terjesztő, kisparaszti bűnözői réteg kíméletlen felelősségre vonása avagy éppen felszámolása. A cikk olvastán úgy éreztük, mintha a jereváni rádiót hallgattuk volna, ezért összeszedtük az idevágó tényeket.

Vissza a jelenbe. Magyarországon közel 700 ezer egyéni gazdaság vesz részt a termelésben. Regisztrált termelő mindössze 200 ezer van, utóbbiak vehetnek csak igénybe agrártámogatást. A mezőgazdasági termelők száma egyre csökken: 2005-höz képest 2007-re 12,5 százalékos csökkenést regisztrált a KSH az egyéni gazdaságok számában. “Kisparaszti struktúra” helyett a dél-amerikai latifundium rendszer látszik megerősödni: a földek 90%-át a gazdálkodók 10%-a használja. A többezer hektáros birtokok mellett (még) jelen vannak az egy hektár alatti kis gazdaságok és a néhány tíz – néhány száz hektáros közepesek is, a koncentráció azonban erősödik.

A rendszerváltást követően az élelmiszeripar mintegy 60%-ban külföldi tulajdonba került. A külföldi tőkebefektetések az élelmiszeripari koncentráció erősödéséhez, vagyis a legnagyobb piaci szereplők erőfölényének növekedéséhez is hozzájárultak. A magyar tejiparban pl. 2002-ben a hét legnagyobb vállalat a nettó piaci értékesítés 68%-ával rendelkezett a négy évvel korábbi 44 %-kal szemben.

Az élelmiszer-kereskedelemben még erősebb a koncentráció. Hazánkban a 10 legnagyobb kiskereskedelmi lánc részesedése a forgalomból 2003-ban már elérte a 89 %-ot, az 1997. évi 52%-kal szemben. Ezekbe, ha akarnának sem tudnának bekerülni a kistermelőktől származó termékek a kereskedelmi láncok diktálta feltételek miatt. Kistermelők nem képesek az év bármely szakaszában a megrendelt mennyiségeket, homogén minőségben, raktárról beszállítani, nem tudják megfizetni a polcpénzt, nem tudják kivárni a 30-60-90 napot, amíg fizetnek a multik az áruért és még ki tudja hány feltételnek nem felelnek meg, amelyet azért kellene teljesíteni, hogy a hipermarket polcára kerüljön a termékük. Márpedig az élelmiszerek 90 százalékát ilyen és ehhez hasonló polcokról emelik le a fogyasztók és nem a piacon vagy hátsó udvarokon szerzik be.

Élelmiszer-bizonytalanság. A 80-as évekhez képest nagyot változott a világ. Az élelmiszerpiacon ma 40-60 ezer termék van jelen a korábbi 5 ezerrel szemben. Az uniós csatlakozással megszűnt az a lehetőség is, hogy a határállomásokon minden belépő állati eredetű élelmiszert állatorvos vizsgáljon. Az élelmiszer-biztonság intézményrendszerét az elmúlt években mégis gyengítették. A 2005-2007-es leépítés és átszervezés 20 százalékos csökkenést hozott létszámban, holott a hatóságok már korábban is a létszám és a technikai háttér elégtelenségére panaszkodtak.

“Ma egyre több zöldség érkezik a mediterráneumból, főként Spanyolországból, Olaszországból és Marokkóból. Ezek szinte kizárólag profi gazdálkodók termékei, akik nagyon jól tudják, hogy mekkora veszélyt jelent saját magukra a szermaradvány-vizsgálat elmarasztaló eredménye.” Ennél a pontnál arra kezdtünk gyanakodni, hogy nem is a magyar élelmiszerpiacról szól Kun István cikke. Nézzük csak a legismertebb esetet: 2005-ben a “profi marokkói gazdálkodókat” és a hazai importőrt, a MÓ-TA Kft.-t ez a veszély nem tartotta vissza attól, hogy rovarirtószerrel mérgezett paprikát küldjenek hazai üzletláncokba.

A M.E.G.A. Trade éveken át, iparszerűen hamisította az importált élelmiszerek dátumát. A több mint 1500-féle termék szinte az összes hazai
kereskedelmi láncnál kapható volt. A német-ukrán hátterű cég büntetésének behajtásáról a hatóságok már a leleplezés után nem sokkal lemondtak – esélytelen, mondták. A több éves bírósági eljárás végére a cég várhatóan eltűnik, de magának a néhány millió forintos büntetési tételnek sincs komoly visszatartó ereje.

Az Indiából származó, dioxinnal szennyezett guar gumit tartalmazó termékekre szintén jól emlékszünk. Jóska bácsi a gyümölcsjoghurtjába nem tesz még tiszta guar gumit sem. Ellenkezőleg: a Tudatos Vásárlók Egyesülete joghurttesztjének első helyezettjei bio és családi gazdálkodóktól származó termékek lettek, a “könnyű és finom” joghurtok pedig az utolsó helyre kerültek. Utóbbiakról megtudhattuk pl., hogy porrátört bíbortetűvel színezik.

Az ellenőrzések rendre azt bizonyítják, hogy a kifogásolható termékek aránya alacsonyabb a magyar termékek között, mint az importban. A Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal zöldségfélékre vonatkozó, 2007-es felmérésében 1589 hazai mintából 31,3%-ban mutattak ki mérhető szermaradékot, 0,9%-ban határérték felett. Import esetében 1511 mintából 57,2%-ban volt mérhető szermaradék, ennek 1,3%-a határérték felett. A határérték alatti, de kimutatható mennyiségű szermaradványt tartalmazó minták aránya évek óta 30-40% körül alakul a magyar zöldségek esetében, az importnál ugyanez 50-70%.

Mi a helyzet a “disznóságokkal”? A magyar húspiac 20-25 százalékát teszi ki a feketegazdaság. Ennek legnagyobb része nem kistermelőktől, házi vágásokból, hanem az ellenőrizetlen importból származik, Szlovákiából, Lengyel- és Csehországból. Kerül persze Magyarországról is kések alá ellenőrizetlen disznóhús. A feketevágások többsége azonban nem pocsolyás hátsó udvarokon történik, hanem legális vágóhidakon, munkaidő után vagy éjszaka, ipari méretekben. 2006-os becslés szerint az évi félmillió illegális sertés 80 százaléka legalábbis így végzi sorsát.

Magyarországon a génmanipulált (GM) növények termesztése nem megengedett. A magyar fogyasztók 56 százaléka károsnak tartja az élelmiszerlapanyagok genetikai módosítását. Az OÉTI 2004. évi felmérése alapján, viszont Magyarországon a forgalomban lévő húskészítmény minták 59 százalékából lehetett kimutatni GM-szóját. Minden külön jelzés nélkül. A háztájiba a szója nem kerül bele, még ha hátsó udvarban is vágják.

A jereváni rádió hírei tehát pontosításra szorulnak: Moszkvában nem Mercedeseket osztogatnak, hanem Leningrádban Moszkvicsokat fosztogatnak: A biztonságos, egészséges élelmiszerekért sokat kell tennie a hazai termelőknek is, az import azonban legtöbbször gyengébb minőséget képvisel.

Amikor a több a kevesebb. A II. világháború után a kisparaszti gazdaságok szétverésével, az erőszakos TSZ-esítéssel megindult a hazai mezőgazdaság “zöld forradalma”. A nagytáblás, iparosított művelés a korábbi, a táji léptékekhez, helyi ökológiai adottságokhoz igazodó gazdálkodásnak az emlékét is eltüntette a legtöbb helyen. A vegyszer nélkül is termeszthető tájfajták helyére nagy hozamú intenzív fajták kerültek, melyek termésátlaga csak kemény műtrágyázással és vegyszerezéssel volt fenntartható.

A termésátlagokkal együtt megnőttek a mezőgazdaság által okozott környezeti károk (talajpusztulás, vízszennyezés, gyomosodás stb.), csökkent viszont a biológiai változatosság és az élelmiszerek élvezeti, beltartalmi értékei. A búza nedves sikértartalma 1961 és 80 között pl. egyharmadával csökkent. A 60-as évek végétől kialakuló háztájikban, a “második gazdaságban” is gyakran a TSZ-től beszerzett vagy onnan “elmaszekolt” vegyszereket használták.

A 80-as évekbeli viszonyok 2009-re alaposan megváltoztak. Magyarországon 1970-1990 között rovarölő, gyomirtó és gombaölő szerekből együttesen 40-63 ezer tonnát használtak évente. 2005-re a használat csaknem a felére: 18-32 ezer tonna/évre esett. A felhasználás legnagyobb mértékben a kisebb gazdaságokban esett vissza, amelyek nem képesek megfizetni a jócskán megdrágult szereket. Van segítség is a használathoz: az alapszintű tanácsadásért ma nem kell fizetni, ezért van a Falugazdász hálózat, a Gazdálkodói Információs Szolgálat, és egyéb civil szervezetek, ahol szakemberek segítik a gazdálkodókat.

Mégis, kinek az élete? Kun István már cikke elején leszögezi, hogy bioélelmiszert eddig még nem vásárolt, nem is tervezi. Pedig a hozzá hasonló, a szermaradvány-mentes élelmiszerre igényes fogyasztónak ez az igazi biztosíték, hogy kifogástalan, teljes értékű élelmiszert kapjon. Külön kontroll-rendszer biztosítja itt ugyanis az alapszintű élelmiszer-biztonsági ellenőrzésen túlmenően, hogy ökológiai és beltartalmi szempontból egyaránt magas minőségű termékhez jusson a fogyasztó. A bio termékek azonban drágábbak – vethetik azonnal ellen. Mi lenne akkor hát a teendő?

Valóban, agrárreformra lenne szükség, a javából. Célját a tájak adottságainak megfelelő, kevesebb gép-, vegyszer és műtrágyafelhasználással termelő, a természet energiáit nagyobb mértékben hasznosító mezőgazdaságban látjuk. A mai, a nagyüzemi termelést preferáló jogi és támogatási szabályok helyett kétszintű rendszerre lenne szükség. Ez lehetőséget adna, hogy a kisléptékű helyi feldolgozási és fogyasztási rendszerek is fejlődhessenek. Újra meg kell erősíteni az élelmiszer-biztonság intézményi rendszerét. A kisparaszti réteg felszámolása helyett az ellenőrzött, legális termelés lehetőségét kellene megteremteni, ésszerű költségek mellett. Ami munkahelyeket is teremthetne lassan sorvadó vidéki térségekben.

Ha a természetkímélő rendszerekből kikerülő, biztonságos, minőségi termékek előállítását ösztönözné az intézményrendszer, akkor ez szélesebb körben megfizethetővé válna. Az egészségügy legnagyobb feladatai és legkomolyabb megtakarítási lehetőségei ma éppen a megelőzés terén vannak. Egészségünk pedig a tányérunknál és a poharunknál kezdődik. Miért van az, hogy a bioélelmiszerre legyintünk – az luxus!, míg a gyógyszert habozás nélkül kifizetjük? Nem fordítva kellene? Kormányzati szinten is?

A magunk részéről nem csak a statisztikai adatok miatt, hanem a saját ízlelőbimbóinkra hallgatva is megbízunk a hazai kistermelők termékeiben. Nem vakon és nem mindenkiben, ezért a tisztességes kereskedelem, vevő és eladó közötti bizalom helyreállításában látjuk a megoldást. A bizalom egyik kulcsa lehet a rendszeres személyes találkozás, a közvetlen kereskedelem. A másik pedig az, hogy aki nem minőségi árut ad a vevőnek, kiesik a piacról – legyen szó hipermarketről vagy kistermelőről. Mindannyiunknak oda kell figyelnünk, hiszen azzá leszünk, amit megeszünk – a tányérról vagy az újságcikkekből.

Kapcsolódó dokumentumok

• Hátsó udvarok hentesei. Kun István cikke a Magyar Narancsban.