Bölcső, majdan sír
Vészesen apad az ókor több folyóvölgyi civilizációjának létrejöttében kulcsszerepet játszó Eufrátesz, Tigris és Nílus, ami környezeti és társadalmi katasztrófával fenyeget.
Vészesen apad az ókor több folyóvölgyi civilizációjának létrejöttében kulcsszerepet játszó Eufrátesz, Tigris és Nílus, ami környezeti és társadalmi katasztrófával fenyeget.
Parányi erekké szűkült csatornák, földnyelveken rekedt halászcsónakok, pocsolyák felett himbálózó szivattyútömlők, üres medrekben legelő állatok. Irakban egyre több jel utal arra, hogy az utóbbi években végleg megcsappant az Eufrátesz vize, és mind kevesebb a Tigris hozama is. Pedig az ókorban Mezopotámiának, azaz „a folyók közötti országnak” nevezték a civilizáció bölcsőjének tartott térséget. Számos tudós szerint az Édenkert is a két folyó találkozásánál lehetett, talán ezért jövendöli a bibliai Jelenések könyve az idők végezetét, ha kiszárad az Eufrátesz.
A folyó még nem tűnt el, de némely mellékága víz nélkül maradt. Partjai mentén a rizs- és búzaföldek száraz pusztasággá váltak, a távolabbi termőterületeket meghódította a sivatag, a zöldellő pálmaligetek elsárgultak vagy elpusztultak. Az Irak identitását meghatározó és az 1950-es években még a térség éléskamrájának nevezett mezőgazdaság tönkrement, az ország az idén kénytelen importálni élelmiszer-szükségletének 80 százalékát. Csakhogy az olajár csökkenése miatt jelentősen megcsappant az állam bevétele, az ENSZ friss jelentése Irakot is azon 32 ország közé sorolja, amely az idén élelemsegélyre szorul. Holott valamikor Irak volt a világ egyik legnagyobb datolyaexportőre, a német söripar árpaszállítója és a drága Anbar fajtájú rizs hazája.
Az emberiség több ezer évvel ezelőtti első földművelő közösségeinek földjén ma a néhány évvel ezelőttihez képest is 95 százalékkal kevesebb gabonát ültetnek. A bagdadi mezőgazdasági minisztérium szerint a területek 90 százaléka elsivatagosodott, szinte mindennapossá váltak a homokviharok, a látótávolság gyakran kevesebb, mint öt kilométer, ami fölött például kockázatos a repülés. A por is egyre több egészségügyi problémát okoz, belepi a lakásokat, tönkreteszi a gépeket.
A környezeti katasztrófa okait elsősorban rajtuk kívül eső tényezőkben keresik az irakiak. Többen Isten büntetésének tartják az apokaliptikus időjárást, például a két éve tartó szárazságot. Mások úgy vélik, a sivatag porát a 2003-as invázió óta az amerikai tankok kavarják fel. Sokan a szomszédokra mutogatnak: Törökország – ahol a Tigris és az Eufrátesz ered –, valamint Szíria és Irán a folyók és a mellékágak lecsapolásával, duzzasztók építésével jelentősen korlátozza a vízhozamot. Az iraki határig az Eufrátesz felső szakaszán legalább hét gát épült, az érintett országok között nincs megállapodás a víz elosztásáról. Bagdad így koldulni kénytelen, és bár Ankara az idén növelte a vízhozamot, Irak kiszolgáltatott maradt – hangzott el egy minapi bagdadi konferencián, ahol a résztvevők szaúdi palackozott vizet voltak kénytelenek inni.
A problémák gyökerei a népességrobbanásban legalább annyira keresendők, mint a korszerűtlen öntözési módszerekben és a víztakarékosságra ösztönzés hiányában. A vizet szállító csatornák lyukasak, az árasztásos öntözés rendkívül pazarló. Az árasztások és a szennyvízelvezetés megoldatlansága miatt romlik a talaj minősége, a folyók veszélyes mértékben sóssá válnak. Jellemző, hogy az Irakba belépő folyók sótartalma megötszöröződik, mire az országban egy hatalmas folyamba egyesülve elérnek a Perzsa-öbölbe. A pazarlást csak fokozza, hogy a farmerek nem fizetnek a vízért, a fővárosban pedig számos háztartás évek óta nem kapott vízszámlát.
A válságot élezi, hogy a munka nélkül maradt parasztok a városokban keresve megélhetést elhagyják a földjeiket, amelyek így még gyorsabban lesznek az enyészeté. Egyes adatok szerint a vidékiek kétharmada kelt útra, tovább növelve a munkanélküliek seregét. A legtöbb embert foglalkoztató agrárgazdaság az olajszektor után a második legnagyobbként a hazai össztermék (GDP) alig 8 százalékát adja.
A biztonság megszilárdításán fáradozó kormány attól is fél, hogy a kilátástalanság miatt sokan csatlakoznak a fegyveres bandákhoz. Núri al-Maliki kormánya 200 millió dolláros programot indított a mezőgazdaság életre keltésére, az USA pedig 130 millió dollárt költött a csatornahálózat javítására. A pusztulást azonban eddig nem sikerült megállítani, ráadásul a helyzet a déli síita vidékeken még rosszabb, mint a szunniták lakta északibb térségekben, ami nem kedvez a vallási megbékélésnek.
A síiták elkeseredettségét növeli, hogy nem sikerült megmenteni a néhai Szaddám Huszein iraki elnök által – életfeltételeiket nehezítendő – lecsapolt, majd az USA által 2003 után újra elárasztott mocsárvidéket. Az 1970-es években még 20 ezer négyzetkilométer kiterjedésű mocsaras vidék 95 százaléka – mivel a kiszáradás miatt már nem tudják elárasztani vízzel – mára kérges tarlóvá változott, a lakosság jelentős része elköltözött onnan. A cölöpökre épült házakban élő és csónakokkal közlekedő mocsári arabok hagyományos kultúráját a teljes eltűnés fenyegeti.
Forrás: hvg.hu
