Igazságtalan ország?

Ha hihetünk a statisztikáknak és a nemzetközi összehasonlításoknak, ebből a szempontból Magyarország az európai mezőnyben a közepesnél alig szerepel gyengébben: vannak európai társadalmak, amelyek elosztásrendje igazságosabb, másoké igazságtalanabb, mint a miénk. Vagyis amelyekben a társadalom felső, középső és alsó rétegeinek jövedelme között kisebb vagy nagyobb a különbség, mint nálunk. Ebben akár meg is nyugodhatnánk, ha a társadalmi igazságosság kérdése nem volna ennél sokkal bonyolultabb. [1][1] [2]

Bonyolultabb, mert már abban sincs egyetértés a szakértők között, hogy mi értendő társadalmi „igazságosságon”. Az életfeltételek általános egyenlősége? A szükségletek méltányos kielégítése? Az esélyegyenlőség? A teljesítmények méltányos és arányos jutalmazása?

Mindegyik igazságosság elv kérdések sokaságát veti fel. Hogy csak a sorrendben utolsóról szóljak: mondjuk, egy kiváló orvos teljesítménye mennyivel ér társadalmilag többet vagy kevesebbet, mint, mondjuk, egy kiváló szakmunkás, mérnök, művész, politikus, állattenyésztő vagy bankár teljesítménye?

A szabad piacgazdálkodás hívei szerint a jövedelmi (és vagyoni) arányokat a piac szabad játéka alakítja ki. Csakhogy: az európai országok többségében a piaci erők által kialakított elosztásrendet a társadalom nem fogadta volt el: évszázados küzdelmek (éhséglázadások, forradalmak, érdekérvényesítő küzdelmek, sztrájkok, egyeztetések, tárgyalások, szerződéskötések) során módosították, és folyamatosan korrigálták, korrigálják, addig-addig, amíg a társadalom számára többé-kevésbé elfogadható elosztásrend nem alakult, alakul ki.

Nálunk azonban a piaci erők összjátékát történetileg szélsőségesen eltorzította a második világháború előtti magyar társadalom későfeudális szerkezete; később, negyven év államszocialista politikája; a kilencvenes évek anarchikus, spontán privatizációja; a globalizálódó világban egy kis és szegény ország védtelen és periférikus helyzete; és nem utolsó sorban a társadalmi szereplők gyengesége, az említett korrekciós mechanizmusok jelentős hányadának hiánya.

Következésképpen nálunk a mai napig nem alakult ki egy, a társadalom többsége számára elfogadható, méltányos elosztásrend. És nem köttetett meg egy erre alapozódó írott vagy íratlan „társadalmi szerződés”. Nem csoda hát, hogy – vizsgálataink szerint – ma nálunk az emberek hatvanöt–hetven százaléka igazságtalannak tartja a javak elosztásának rendjét, és úgy érzi, hogy ő maga kevesebbet vagy jóval kevesebbet kap a társadalomtól, mint amennyit ő ad a társadalomnak.

Húsz éven át az emberek csak zsörtölődtek, dohogtak, káromkodtak, tűrtek. Most viszont berobbant a dolog. Társadalmi rendünk vagy rendetlenségünk égbekiáltó igazságtalanságai a felszínre törtek. Felháborodástól hangos az ország. Elkótyavetyéltek, elloptak, fillérekért átjátszottak egymásnak gyárakat, földeket, utcasorokat, mindent! Milliárdos vagyonokat raboltak, csaltak és csalnak össze! Felháborító, hogy vállalatukat csődbe futtató, semmirekellő főnökök beosztottjaiknál ötvenszer többet keresnek, és egyik zsíros állásból a másikba buknak. Vérlázító arcátlanság és cinizmus, hogy különböző állami és önkormányzati kis és nagy főnökök annyi végkielégítést kaptak és kapnak, amennyiért egy kétkezi munkásnak harminc, ötven, nyolcvan évig kellene napi nyolc órát dolgoznia…

Bonyolítja a kérdést az is, hogy a primer jövedelmek elosztásának torzulása nem az egyetlen forrása a társadalmi egyenlőtlenségeknek.

Nagymértékben növelik az egyenlőtlenségeket az alapvető közszolgáltatásokhoz (egészségügy, közoktatás, jogorvoslat) való hozzáférésben, az öröklött családi és szociális helyzetben meglévő különbségek, vagyoni különbségek és nem utolsó sorban a területi egyenlőtlenségek.

Torzítja az elosztásrendet a társadalmat mérgező, elképesztő méretű korrupció is. Ha hihetünk különböző szakértői becsléseknek – bár ez egy európai országban szinte hihetetlen –, évente két-háromszázmilliárd forint tűnik el korrupciós csatornákon. És, mint tudvalevő, – a fizika törvényeit meghazudtolva – a korrupciós pénzek nem lefelé, hanem felfelé, a már eleve jobb anyagi helyzetben és jobb pozícióban lévő rétegek felé áramlanak.

A jelenlegi gazdasági válságban tovább szélesíti a szakadékot az infláció, a gáz, az áram, a víz árának és az áfa kulcsának emelése, mert mindez az alsó és alsó-közép rétegeket terheli relatíve nagyobb mértékben, akik jövedelmének nagyobb hányadát kötik le ezek a tételek. Az egyenlőtlenségeket növelik az elbocsátások, a növekvő munkanélküliség, a beomló hitelek, a kilakoltatások, a rákosan terjedő uzsorakölcsönök. És így tovább.

2. Az egyenlőtlenségek mérséklése

A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének egyik fontos eszköze (lehet) az adórendszer, bár világszerte állandó vita folyik arról, hogy például a progresszivitás milyen mértéke volna optimális. Illetve hogy egyáltalában milyen hatékony ez a rendszer, tekintettel arra, hogy a világ csaknem valamennyi országában (talán a skandináv országok kivételével) az igazán nagy jövedelműeknek és nagy vagyonnal rendelkezőknek lehetőségek s eszközök sokasága áll a rendelkezésükre, hogy adójukat mérsékeljék, az adófizetést elkerüljék. [3][2] [4]

Az egyenlőtlenségek csökkentésének fontosabb és – minden hibája ellenére – hatékonyabb eszköze (lehet) az úgynevezett szociális háló. Nálunk ez a háló meglehetősen sűrűn szőtt – valamelyest erősebb, mint például Szlovákiában, Romániában vagy Bulgáriában –, de erősen szakadozott, és félre húz: a jómódúakat például több ponton ugyanúgy segíti, fölöslegesen és pazarlóan, mint az igazán rászorulókat.

A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére hivatott az egészségügyi ellátás is. A szakértők többsége szerint ennek az intézményrendszernek a hatékonysága romlott az elmúlt években. Budapest és a nagyvárosok előnye még ma is kimagasló, de ennél is erősebb torzító tényező az, hogy a tehetősebb polgári rétegek könnyebben hozzáférnek a jobb minőségű ellátáshoz, mint a szerényebb jövedelműek. (Igaz, a különbségek azért nem olyan nagyok, mint például Amerikában a biztosítottak és a biztosítással nem rendelkező szegények negyven-ötvenmilliós tömege között.) – De azért az például döbbenetes adat, hogy 2003-ban a nyolc általánost végzett, illetve a felsőfokú végzettségű felnőtt férfiak várható élettartama között tizenhét év (!) volt a különbség. [5][3] [6]

Évszázadok óta a közoktatás is fontos eszköze a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének. Nálunk is jól működött például az 1960-as, 70-es években, létrehozva egy új, első generációs értelmiségi réteget. Ez a mozgás azonban az utóbbi két évtizedben csaknem teljesen leállt. Drámaian csökkent a rossz anyagi körülmények között, illetve a kis településen élő gyerekek esélye arra, hogy jó iskolába járjanak, leérettségizzenek, egyetemre kerüljenek. A jómódú polgárság elit iskolákba járatja, külföldre szalasztja gyerekeit. Az „új arisztokrácia” egyre inkább újratermeli önmagát. A dinasztikus hálók egyre inkább átszövik az élet jól jövedelmező területeit. Ámbár az utóbbi években megindult tehetséggondozó programok talán kezdik majd javítani a mérleget. [7][4] [8]

Speciális programok is csökkentik, csökkenthetik az egyenlőtlenségeket. Például a kommunális-szociális lakásépítő programok (Ausztria, Anglia, Svédország), a lakbérek állami szabályozása (Franciaország) vagy mondjuk – több európai országban – a romaprogramok, a bevándorlók beilleszkedését segítő programok és így tovább (Németország, Anglia. Spanyolország, Franciaország). – Magyarországon elsősorban az EU-pénzek elosztásával foglalkozó állami intézmények, így például az NFÜ szervez olyan programokat, amelyek többek között épp a társadalmi egyenlőtlenségeket vannak hivatva csökkenteni. [9][5] [10]

A területi egyenlőtlenségek csökkentése is elsőrendű feladat az európai jóléti államokban. Nálunk is megvan ez a szándék, van sok rendelet, az EU is erőteljesen szorgalmazza ennek az elvnek az érvényesítését. De mindezek ellenére az elmúlt két évtizedben még erőteljesen érvényesült a főváros és a központi régió szívóhatása, jobb érdekérvényesítő képessége.

Mindez azonban együttvéve sem elegendő. A társadalomnak magának is meg kell mozdulnia.

3. Társadalmi szolidaritás

A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének nélkülözhetetlen eszköze az emberek és embercsoportok egymást segítő tevékenysége. A második világháború előtt a helyi közösségekben viszonylag erős volt ez az öngondoskodó, egymásról gondoskodó szellem és gyakorlat. De a kölcsönös segítségnyújtásnak ezeket a hálóit széttépte a világháború, mesterségesen szétszaggatta, megsemmisítette az erőltetett urbanizáció és a minden – az állam által nem kontrolált – közösségi cselekvést üldöző államszocialista rendszer; majd tovább zilálta a rendszerváltás után meginduló eszeveszett versengés a pozíciókért, a hatalomért, a munkahelyekért, a túlélésért. Ma egymástól többnyire elvadult emberek szedett-vedett gyülekezete a magyar társadalom.

De itt már túlzok. Mert a szolidaritásnak is vannak remek példái, és az utóbbi években ezek a példák gyorsan szaporodtak, szaporodnak. Nehéz áttekinteni e kezdeményezések sokaságát és sokféleségét. Az alábbiakban mindössze arra vállalkozom, hogy bemutatok közülük néhányat, úgy válogatva őket, hogy minél többféle tevékenységre kerüljön példa. [11][6] [12]

Az elmúlt években nálunk is kezdett meghonosodni az a tevékenység, amelyet legtalálóbban az angol „trickling down” kifejezéssel jelölhetnénk. Azokról a tevékenységi formákról van itt szó, amelyek lehetővé teszik azt, hogy ami feleslegessé válik a társadalom jobb módú, felsőbb rétegeiben, „lecsurogjon” a szerényebb körülmények között élőkhöz. Itt természetesen különösen gondosan kell eljárni, mert egyfelől ez a lefelé „áramoltatás” könnyen megsértheti a rászorulók érzékenységét, és mert másfelől nem könnyű megtalálni azokat a befogadó közösségeket, amelyek valóban jól gazdálkodnak ezekkel a lehetőségekkel.

A nagy szeretetszolgálatok például (Máltai Szereteszolgálat, Ökuménikus Szeretetszolgálat, Baptista Szeretetszolgálat, Katolikus Karitász) sok olyan élelmiszert eljuttatnak a rászorulókhoz, amelyek szavatossága még nem járt le, de a nagy élelmiszer áruházak már nem teszik ki őket a polcaikra. [13][7] [14]

Működik már az első magyarországi Élelmiszerbank [15] is (Magyar Élelmiszerbank Egyesület [16][8] [17]), amely néhány nagy élelmiszeráruház-lánc és gyártócég (Tesco, Danone, Rauch, Gyermely, Cora, Metro, Unilever, Syngenta és mások [18][9] [19]) adományait juttatja el mintegy négyszázötven szeretetotthonba, árvaházba, önkormányzathoz, szigorúan ellenőrizve, hogy az élelmiszereket a valóban rászorulók kapják meg. Ez egy nagyszerű magánkezdeményezés, még akkor is, ha tudjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban kétszáznál több, Franciaországban nyolcvanegynéhány és még Lengyelországban is már húszegynéhány élelmiszerbank működik.

Hasonló feladatot látnak el több európai országban az úgynevezett Charity shopok. Ezek adományokból, hagyatékokból, olcsón beszerzett cikkekből összeálló árukészletüket értékesítik olcsón, és a befolyó hasznot jótékonysági célokra költik. Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában kiterjedt hálózatokkal rendelkeznek, és jelentős szerepet játszanak a társadalmi segítségnyújtásban. Egyedül csak az angol Oxfam alapítványnak hétszáz ilyen boltja van világszerte. [20][10] [21] A hozzánk legközelebbi példa: sokat tanulhatnánk az osztrákoktól, az ottani szociális bolthálózat és az úgynevezett CARLA áruházak gyakorlatából. [22][11] [23]

Nálunk még nem szerveződött meg a társadalmi segítségnyújtásnak ez a formája. A fölöslegessé váló élelmiszerek és más javak többsége (kivéve talán a használt ruhákat) a szeméttelepekre, égetőkbe, zúzdákba kerül. Rengeteg itt még a pazarlás, a lehetőség, a teendő. [24][12] [25]]

Más jellegű a MAGOSZ kiépülőben lévő szociálisbolt-hálózata. Ennek az a célja, hogy a kereskedőláncok kikapcsolásával közvetlenül a vásárlókhoz juttassa el a gazdák terményeit. (Vagyis ez inkább „trickling up” tevékenység.) Ha jól számolom, ez év augusztusában Budapesten már tizenkilenc, vidéken tizenhét ilyen bolt működött. A tervek szerint a hálózatot végül kétszáz bolt alkotja majd. [26][13] [27] A közelmúltban a Védegylet szakértői is megfogalmaztak egy jogszabály-módosítást, amely a vidéki gazdaságok élénkítését, a kistermelői élelmiszer-feldolgozást és -forgalmazást segítené elő. [28][14] [29] – A self-help és a trickling up egyik fontos eszközei lehetnek azok a modern, dán típusú szövetkezetek, amelyek már Magyarországon is megjelentek. Az egyik legfontosabb ilyen szerveződés a Hangya szövetkezeti együttműködés [30]. [31][15] [32]

Tulajdonképpen „trickling down” tevékenység az is, amit „falvak örökbefogadásaként” már sokszor leírtunk. [33][16] [34] A kölcsönös haszonnal járó társadalmi segítségnyújtásnak ez a Magyarországon kidolgozott formája már kezd terjedni az országban. Egy lehetséges következő lépésként ez év októberében „örökbefogadó börzét” rendezünk, ahol összejöhetnek majd az ebben a programban érdekelt falvak és az érdeklődő intézmények, vállalatok, egyesületek, klubok, magánszemélyek. Kiterjeszthető az örökbefogadás gondolata többek között például iskolákra és kórházi osztályokra is. Örökbe fogadhatnak például jobb módú és jobb színvonalú iskolák rosszabb körülmények között dolgozó (falusi és nem falusi) iskolákat. Tankönyvvel, bútorral, tanácsadással bemutató órákkal, tantervekkel, cserediákokkal, korrepetálással, közös táborozással segíthetik őket, és erősíthetik önmaguk közösségi szellemét.

Kórházi osztályok örökbefogadásánál nemcsak nagyvállalatok adományai kerülhetnének szóba (technikai felszerelések, gyógyszerek, stb.), hanem az is, hogy például egy-egy iskola vagy iskolai osztály vállalja azt, hogy rendszeresen látogatja egy-egy kórház krónikus osztályának vagy gyerekosztályának betegeit, beszélgetve, játszva velük, felolvasva nekik, elintézve ügyes-bajos dolgaikat, felkeresve rokonaikat. Szerencsére vannak már Magyarországon ilyen kezdeményezések. Lásd például a Csodalámpa Alapítvány [35] munkásságát. [36][17] [37]

Számos más formája is működik a társadalmi segítségnyújtásnak. Ilyen például a már említett Máltai Szeretetszolgálat Befogadó faluprogramja (Tarnabod), Tabán integrációs programja, Jelenlét programja (Pécs), Idősbarát lakásprogramja, a Magyar Ökuménikus Szeretet Szolgálat család- és gyereksegítő programja, hajléktalanprogramja, romaprogramja, szenvedélybetegségeket segítő programja, a Katolikus Karitász és a Babtista Szeretszolgálat Eu-támogatással működő élelmiszersegély-programja, és így tovább.

Civilszervezetként aktív érdekvédő tevékenységet folyat – sok más mellett – a Nagycsaládosok Egyesülete, a Gyermekétkeztetési Alapítvány, a Szövetség az élő Tiszáért, a Menhely Alapítvány, működik a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat [38] [39][18] [40], és ezzel csak néhányat említettem a fontos és sokféle munkát végző civil szervezetek közül.

Különös figyelmet érdemelnek a hospice szolgálatok. Munkájuk áttekintéséhez és regionális-városi központjaik megtalálásához jó kalauz a Magyar Hospice-Palliative Egyesület honlapja [41]. [42][19] [43]

A fogyatékosság is komoly forrása a társadalmi egyenlőtlenségeknek. Ezen a téren is sok szervezet és alapítvány működik. [44][20] [45]

Igen fontosak a közvetlenül a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésén, a kisebbségek esélyeinek növelésén dolgozó szervezetek, alapítványok, például az Autonómia Alapítvány [46], a Polgár Alapítvány az Esélyekért [47], a Védegylet [48], az Élőlánc Magyarországért [49] és mások. [50][21] [51]

Fontos szerepet játszik ezen a téren néhány nagy magánalapítvány is. Például Demján Sándor [52], Csányi Sándor [53] alapítványa, amelyek elsősorban a nehéz körülmények között élő tehetséges gyerekek iskolai pályafutását támogatják. [54][22] [55]

„Komoly CSR tevékenység is folyik az országban. [56][23] [57] E tevékenység hatékonyságát erőteljesen növelni lehetne, ha szorosabb együttműködés alakulna ki a vállalatok, az állami és helyhatósági szervek, a civil szervezetek és az egyházak között” – írja a kérdés egyik kiváló szakértője, C. K. Prahalad. [58][24] [59]

Vannak fontos új kezdeményezések is. A főváros egyik kerületében például már sikeresen működik a „Senior Mentor Program” [60][25] [61], amelynek keretében nyugdíjasok vállalják diákok korrepetálását. Mindenki jól jár: a nyugdíjasok újra fontos és szép munkát végezhetnek, a gyerekek élvezik az odafigyelést, a segítséget, a személyes törődést.

Szerveződnek az országban az önfenntartó közösségek is (helyi élelmiszerellátás, vízellátás, közlekedés, munkahely, stb.), és alakulóban van az élőfalu hálózat is. A jövő nemzedékek országgyűlési biztosa 2009-ben A fenntarthatóság előőrsei címmel indított el az ökofalvakkal kapcsolatos önálló programot. [62][26] [63]

Nagy jelentősége lehet és már van is a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésében a Nyírő András által 2008-ban indított WIFI Falu programnak, amelynek keretén belül már az első félévbe több mint száz nagyon szegény faluban szereltek fel routert és körsugárzó wifiantennát templomtornyokra, hidroglóbuszokra és máshova több ezer családnak téve ezzel lehetővé, hogy bekapcsolódjon az internet hálózatba. [64][27] [65]

Amerikai mintára nálunk is terjed az ügyvédek körében a „pro bono” tevékenység, vagyis az, hogy az ügyvédek és ügyvédi irodák munkaidejük bizonyos százalékában (Amerikában ez az öt százalékot is elérheti) térítés nélkül végzik rászorulók jogi képviseletét. De folytatnak pro bono tevékenységet más szakmák képviselői is (például az orvosok). Egyébként 2007-ben Budapesten rendezték meg az első Európai Pro Bono Fórumot. [66][28] [67]

Vannak még bőven további, és nálunk még (részben) kihasználatlan lehetőségek is.

Az úgynevezett „önsegítő csoportoknak” óriási jelentőségük van az emberi szenvedések enyhítésében (gyász, magány, betegség, drog-függőség stb.). Amerikában és Nyugat-Európában széles körű, könnyen elérhető hálózatuk van. Az 1970-es, 80-as években Buda Bélának és kollégáinak kezdeményezésére nálunk is dinamikusan terjedtek ezek a csoportok. Az elmúlt egy-két évtizedben azonban megtört ez a lendület.

Újra kellene kezdeni, vagy fel kellene gyorsítani szerveződésüket.

Meg lehetne és kellene újra vizsgálni a szociális földosztás lehetőségét mint a vidéki szegénység fokozatos felszámolásának és ezen belül többek között a romakérdés megoldásának egyik eszközét. Annak idején miért állt le vagy lassult le ez az elsősorban Bíró András nevéhez fűződő kezdeményezés? Hogyan lehetne feleleveníteni? Vagy nem kellene-e az olyan sikeres – bár a közelmúltban nehézségekbe ütköző – kezdeményezéseket felmutatni, és példájukból tanulni, mint mondjuk a Nógrád megyei Igriciben élő roma közösség uborkaültetvénye.