– De jó, hogy lassan megyek! – mondja a csiga.
– Miért? – kérdezik tőle.
– Mert rossz irányba.

Kár.

Azért mégiscsak kár.

Ez jut az ember eszébe a “lesz hol levezetni” lefolyókampány láttán. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztői a Tisza-menti Alföldet, a hazámat lefolyónak nézik. Persze pontosabb, ha kibontjuk: “Le-a-folyókkal” kampány – ez világít rá jobban a mélyebb üzenetre. Mert, ha az árvízzel baj van egy csapadékhiányos területen, akkor a folyóval is baj van. Kár.

“Az árvíz a folyó lázas életjelensége” – írja a vízügyes szakkönyv. Ahelyett, hogy szépen egyenletesen, mint a halott ember szívverése, folyna az a víz, időnként dobban egyet. Hogy vizet pumpáljon a tájba. Vizet és tápanyagot. Véletlenül éppen a száraz időszak elején, amikor az Alföldön fele annyi eső esik, mint amennyi a vízháztartási egyensúlyhoz kellene. Véletlenül a halakra éppen ilyenkor jön rá a szaporodhatnék, s éppen azokat a helyeket szeretik, ahova a víz kifolyik magától. Merthogy ez a víz nem összevissza folyik, hanem a mélyen fekvő területekre: az árterekre. Kár.

Ezeket a területeket ugyanis levágtuk a folyóról. Ma az ártereink 95%-a szárazon marad a legnagyobb árvíz idején is. Átjárhatatlan árvízvédelmi töltésekkel levágtuk őket a folyóról, ahogy az ember kezét-lábát levágják a testéről. Kár. Tudniillik így nem működik rendesen. Se a láb, se a test, se az ártér, se a folyó. Először kiszárítjuk – pénzért, majd öntözünk – pénzért. Van, akinek megéri – eddig is volt hova levezetni -, de a többségnek kár.

De a legjobb üzlet mégiscsak az árvízveszély. Nem volt könnyű létrehozni. Verítékes munkába került, nagyon sokat fizettek az érdekeltek, de csak sikerült 150 év alatt 5 méterrel (!) felduzzasztani a folyó szintjét, fel a házak fölé. Ami elférhetne a határban, hogy éltesse a tájat, azt földtöltések közé szorítva megemeljük. Hogy lehessen ellene védekezni. Rettegni és védekezni – a víz ellen egy csapadékhiányos területen. Kár. Nagy kár.

S ez még továbbfejleszthető! Vége nincs Tisza-szabályozás. A Továbbfejlesztés tervezésekor majdnem megoldódott a probléma, hiszen a víz közügy, nem víz-ügy. A civilek és környezettudományi szakértők által javasolt tájgazdálkodás bevezetése megoldhatta volna, hogy a vízborítás többszörösen hasznosuljon: az árvízi vízfelesleg elhelyezése (nem levezetése!) és a tájban maradó vízvagyon mellett, a vízhez igazított tájhasználat és a szolgáltatások közösségi ellentételezése is jövedelmet jelentsen a gazdálkodónak és egészséges tájat és élelmiszert az országnak. A Vásárhelyi-terv Továbbfejlesztéséről, mint komplex vidékfejlesztési programról előbb kormányhatározat, majd törvény is született (2003, 2004), de aztán a kormány “tudatosan döntött” törvényének végre nem hajtásáról. Kár.

A legnagyobb kár azonban, hogy a létező VTT-ből kimaradt a tájgazdálkodás, sőt a vízügyes kollégák eszköztárában is csak kommunikációs fordulatként szerepel. Hiszen nem arról van szó, hogy “első körben” játszadozhatunk-e tájgazdálkodást vagy sem. Hanem arról, hogy a mentett oldali mélyárterek regionális léptékű újraélesztése jelenti a valódi, fenntartható megoldást az árvízi víztöbblet, a klimatikus csapadékhiány, a mezőgazdasági túlhasználat és a gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottság kezelésére. Különösen abban a helyzetben, amikor a klímaösszeomlás kapcsán a szélsőségek növekedésére, egyre nagyobb-hirtelen víztömegekre és egyre súlyosabb-hosszabb aszályokra kell válaszolnunk. Így csak növekedni fog a kár.

Mert a lefolyó folyó rossz válasz. Ez csak VTT bukásához elég. Kár érte. Rendkívül szomorúan látjuk, hogy a vízügyes szakma ilyen látványosan bizonyította, hogy nem értette meg ezeket a szakmai-tudományos szinteken és fórumokon részletesen kifejtett összefüggéséket, és hogy ilyen egyértelműen hozza tudomásunkra: hiába károgunk, nem lesz új vízügyi paradigma, nem lesz vízvisszatartás, hanem lesz hova levezetni.

Kár.

(A szerző geográfus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem oktatója, nagykörűi lakos, a helyi tájgazdálkodási program vezetője.)