Kinek kerülhet legtöbbe a klímacsúcs bukása

A decemberi Koppenhágai Klímacsúcs sikertelen volt. A globális klímaváltozás bizonyos államoknak várhatóan komoly gazdasági nehézségeket okoz, más államoknál az egész gazdaság összeomlásával fenyeget, s megint más országok esetében még a puszta fennmaradást is kérdésessé teszi.

Süllyedő partok

Az AOSIS-t (Alliance of Small Island States, azaz Kis Szigetállamok Szövetségét) 1990-ben alapították, a Második Klíma-Világkonferencián, Genfben. A ma már 42 szigetállamból álló csoport tagjai elsősporban a csendes-óceáni, illetve a karibi térségben találhatók, de az AOSIS tagja Ciprus, Málta és Szingapúr is. Együttesen a fejlődő országok 28%-át, az ENSZ tagállamok összességének egyötödét adják ki. Az AOSIS országok a klímatárgyalások folyamán mindig a legprogresszívebb álláspont képviselik, s nem véletlenül: országaik puszta léte függ attól, miként reagál a világ a globális klímaváltozás problémájára.

A „klímaváltozás emberi arcának” tartott csendes-óceáni Tuvalu szigete jó példa erre. Kutatók szerint a 10,000 lakosú sziget a jelenlegi globális felmelegedés mellett körülbelül 50 év múlva egyszerűen eltűnik a tengerben. (Ugyanez a sors vár az 1196 különálló szigetből álló Maldív-szigetekre, és sok alacsonyan fekvő társára.) A klímaváltozás okozta tengerszint emelkedés természetesen nem csak a szigeteket veszélyezteti, több mint 100 millió a partok mentén élő embert is fenyeget. Ráadásul a Föld 20 legnépesebb városa közül 13 tengerek, óceánok partján fekszik.

Tengerszint-emelkedés

Az elmúlt 100 évben az átlagos tengerszint, becslések szerint úgy 10-25 cm-rel emelkedett. Az emelkedés jelentős része az elmúlt 100 évben tapasztalt globális hőmérséklet-emelkedésre vezethető vissza. Ezen időszakban a tengervíz felmelegedésére visszavezethető hőtágulás 2-7 cm, míg a gleccserek és a sarki jégsapkák megfigyelt visszahúzódása és olvadása 2 – 5 cm tengerszint-emelkedéshez vezetett. A legújabb adatok szerint Grönland és az Antarktisz jégmezőinek olvadása sokkal jelentősebb, mint amivel a tudóstársadalom korábban számolt. A sarki jég 1978 óta minden évtizedben 3-4 százalékkal zsugorodik, így könnyen lehet, hogy az évszázad végére nyaranta nem lesz már jég az Északi-sarkon.

Koppenhága után…

Koppenhága után egyértelmű, az AOSIS országok továbbra sem aludhatnak nyugodtan, hiszen a klímacsúcs semmilyen számukra bíztató eredményt sem hozott.
Ami a legaggasztóbb, a dán fővárosban nem jött létre semmilyen kötelező érvényű megállapodás. A záródokumentumot a világ vezetői pusztán „tudomásul vették”, ami csupán egy illedelmes politikai rítus, melynek jogilag megragadható (és így számonkérhető) tartalma nincsen. A mindössze három oldalas záródokumentum ráadásul nem tartalmaz konkrét kibocsátás-csökkentési célszámokat vagy vállalásokat, márpedig ez lett volna a találkozó legalapvetőbb célja. A fejlett gazdag országok nem kötelezték el magukat a tudóstársadalom által szükségesnek mondott 40%-os szén-dioxid kibocsátás-csökkentés mellett. (Ezt az 1990-es bázisévhez képest 2020-ig kellene elérni.)

Mint ahogyan nem sikerült megállapodni az AOSIS és a civil társadalom által követelt 1.5 C fokos átlag hõmérséklet emelkedési határszintben sem. Ehelyett a század végéig egy 2 C fokos emelkedési szintet fogadtak el, amely pusztán 50 %-ban tudja garantálni, hogy elkerülhetõk lesznek a klímaváltozás nagy tömegeket érintő katasztrofális következményei. Továbbá az sem lett részletesen kibontva, hogy ez a célszám pontosan hogyan teljesíthető, hiszen a jelenlegi állapotok alapján egy jóval magasabb, több mint 3 C fokos emelkedés felé haladunk. Az AOSIS számára Koppenhága egyenlő egy halálos ítélettel.

Eső után köpönyeg?
Az egyetlen talán biztatónak mondható dániai fejlemény, hogy úgy tűnik egyes gazdag országok hajlandóak a zsebükben nyúlni, hogy segítsenek a fejlődő országoknak a klímaválság következményeinek kezelésében. No, itt sem volt senki különösebben nagyvonalú. A szükségesnek mondott évi minimum 140 Mrd USA dollár helyett 2010 és 2012 között a fejlett világ mindösszesen 30 milliárd dollárral támogatná a fejlődő világot. A 2012 és 2020 közötti időszakban bizonyos feltételek teljesülése mellett, a fejlődő országoknak további évi 100 milliárd dollárt juttatnának a fejlődők klímavédelmi beruházásainak támogatására. Persze egy 3 C fokos hőmérséklet-növekedés mellett ez aligha orvosolja a problémát.

Az klímaváltozás ára
A szűkmarkúság már csak azért is disszonáns, mert történelmi perspektívából nézve egyértelműen a legfejlettebb országok széndioxid-kibocsátása okolható a globális klímaváltozás felgyorsulásáért. Azzal is nehéz vitatkozni, hogy a legfejlettebb államoknak nem csak azért kell élen járniuk a klímaproblémák kezelésében, mert elsősorban az ő tevékenységük idézte elő őket, hanem azért is, mert ők rendelkeznek azzal az anyagi és technológiai kapacitással, mely által kezelni lehet a klímakérdést. Az sem egy elhanyagolható tény, hogy bizonyos földrajzi, klimatikus és gazdasági adottságok miatt a globális klímaválság okozta időjárásbeli változások leginkább éppen a fejlődő világ egyes országait fogják sújtani.

A tengerszint emelkedés mellet, gondoljunk itt a Gangesz Deltában várható hatalmas árvizekre, a karibi régiót veszélyeztető hurrikánok számának és intenzitásának megnövekedésre, vagy és leginkább, Ázsia egyes részeit, illetve a szub-szaharai övezet országait fenyegető minden eddiginél nagyobb szárazságra. Mindezeket figyelembe véve, méltányosnak tűnik a fejlődő világ azon igénye, hogy a múltban elkövetett szennyezés közeljövőben bekövetkező negatív következményei miatt valamilyen kompenzációt, vagy szubvenciót kapjon a leggazdagabb államoktól. A tervek szerint ezt a támogatást a fejlett országok a már meglévő klíma-hatások enyhítésére, illetve új, tiszta technológiák bevezetésére biztosítanák. Koppenhágában e téren is sikerült elmaradni a kívánatostól.

Mielőtt még valaki hatalmas jótékonykodásra gondolna, fontos leszögezni, hogy a fejlődő országok klímavédelmi „felzárkóztatása” a fejlett világ elemi érdeke. Elcsépelt közhely, hogy a klímaváltozás nem ismer határokat, de mivel a szennyezés globálisan jelenik meg, a fejlődő országokban megoldatlan kibocsátási problémák elkerülhetetlenül mindenkinek (így a leggazdagabb országoknak is) rontaná a helyzetét. Áttételesebb, ám sokkal fenyegetőbb az ún. klímamenekültek kérdése. A klasszikus G8 országok gazdasági stratégái és politikai döntéshozói pontosan tudhatják, hogy a fejlődő országok klímaválsága teljes gazdaságok tönkremeneteléhez, teljes régiók el- és fenntartó-képességének összeroppanásához vezethet, ami viszont precedens nélküli tömeges elvándorlásokat, népmozgásokat indíthat el. A több millió, alkalmasint több száz millió klímamenekült megjelenése Európa, az Egyesült Állomok, vagy Japán kapujában kezelhetetlen problémát jelentene. Ennek egyetlen ellenszere a tömeges migráció megelőzése.

Ehhez viszont arra van szükség, hogy fejlődő országokban
a) kiépítsék a tiszta technológiák használatához nélkülözhetetlen kapacitásokat;
b) kialakítsák a várható klímaproblémák elleni védekezés helyi infrastruktúráját;
c) az egy lábon álló, és így rendkívül sérülékeny gazdaságokat (elsősorban mezőgazdaságokat) diverzifikálják, megteremtve annak lehetőségét, hogy egy esetleges árvíz, aszály vagy természeti kataklizma után se szűnjön meg egy adott térség eltartóképessége.

Egy biztos, Koppenhágában egy nagy lehetőség már elszállt, és csak bízni lehet abban, hogy kis és nagy főszereplők jobb belátásra jutnak a klímatárgyalások következő fordulójáig, melyet 2010-ben tartanak Mexikóban. Az óra addig is ketyeg.

Forrás: Greenfo