Sólyom László az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján
a Műegyetem aulájában tartott ünnepi megemlékezésen
Tisztelt Emlékező Közönség, a Műegyetem ’56-os és mai hallgatói!
Nem véletlenül szólítottam meg külön az ötvenhatosokat és a fiatalokat. Itt van a nemzedékváltás ideje. Hadd lássuk meg végre, szeretnénk látni még, mi lesz az örökséggel. Mit tud kezdeni ötvenhattal az ifjúság?
Nem aggódom, hogy kiderülhet: keveset tudnak mondani. De érezzék meg legalább, immár rajtuk van történelmünk, nemzeti emlékezetünk ébrentartásának és továbbépítésének terhe. Ne vállalják fel, amit közhelynek éreznek! De legalább gondoljanak bele, hogy hozzájuk hasonló, náluk semmivel sem érettebb fiatal emberek életfontosságú döntéseket hoztak az ország, és szó szerint saját életük szempontjából is – ott van a halottak emléktáblája a falon! Ne a mi, hanem saját kérdéseiket tegyék fel! A Műegyetem aulája a magyar történelem szent helye – mindig lesz, aki bemutatja itt az áldozatot. Hogy hányan, és hogyan, az pedig az adott korra lesz jellemző.
A műegyetemi évnyitón kértem Rektor Urat, hogy idén, az október 22-i ünnepélyen inkább a fiatalok beszéljenek. Végül mégis elvállaltam, hiszen a demokratikus Magyarország nagyon kevés, szép hagyományainak egyike, hogy a köztársasági elnök részt vesz, és szól az októberi műegyetemi megemlékezésen. Noha közben előfordult, hogy kitiltottak minket az Aulából, megtiszteltetés volt e napon az utcán is beszédet mondanom. De nemcsak folytatni akartam ezt a tiszteletreméltó hagyományt, hanem össze szeretném foglalni ünnepi megemlékezéseink örökségét a fiatalság számára. Magam is meglepődtem ugyanis, mennyire ’56 jegyében állt az elmúlt néhány év; mennyire rányomta bélyegét tetteinkre a forradalom megörökölt, és nyitott kérdése. Mennyire igaz tehát, hogy a nemzeti ünnepek megülése leginkább az adott korról mond sokat.
Nagyon sok ’56-os megemlékezésen vettem részt és beszéltem, itthon és külföldön is. Hányszor végigjártam a forradalom dicső helyeit, és keresztútjának stációit is a Kisfogháztól a vidéki sortüzek helyszínéig. Hányféle arcát és álarcát láttam annak, kinek mit jelent ma 1956! Évente álltam vérfagyasztó csöndben és űrben sokszoros kordonok mögött, és vettem részt másfelől az öregek, egykori felkelők, munkástanács-tagok és elítéltek megemlékezésein. Álltam fáklyás tömegben, ahová az egész város eljött, és vittünk virágot emléktábla elé hárman-négyen, magánosan. S ezeket az alkalmakat második szólamként kísérték a tisztelgések a kommunizmus áldozatai előtt, amelyek mindig érintkeztek ’56-tal is.
Erre a majdnem harminc eseményre külön-külön készültem, hiszen más idő és helyszínek, más történetek és sorsok álltak mögöttük. Mégis megdöbbentő, hogy mennyire ugyanazok a fő gondolatok és fő gondok jönnek elő mindegyik beszédben, főtémaként, vagy ugyan érintőleg, de mégis megkerülhetetlenül.
Vajon az én gondolkodásom nem tudott szabadulni ezektől a problémáktól, avagy mégiscsak a kor lenyomata ez? Három vezérmotívum uralta ötvenhat emlékét.
A legfontosabb: az ötvenhatért való küzdelem a rendszerváltás igazságáért való küzdelemmel fonódott össze. Az ötvenhathoz való hűség azt jelenti, hogy nem engedjük összemosni a szabad Magyarországot az 1989 előtti rendszerrel. És hogy megvédjük ’56 egyértelműségét: csak egyetlen ’56 van.
A legjellemzőbb motívum: a hazugsággal való szembenállás hangsúlyozása. ’56 élményének lényege az a felszabadulás volt, hogy végre kimondtuk az igazságot, s ezzel visszanyertük méltóságunkat. A rendszerváltás lényege is ez volt: a Kádár-rendszer hazugságától való megszabadulás. S e mögött a kérdés: miben éltünk az utóbbi években? Mennyire telepedett rájuk ismét a hazugság?
A harmadik visszatérő gondolat ’56 arca: a felszabadult öröm és a gyász kettőssége – melyiket tudtuk ma őszintébben átélni, és melyikük lesz az emlékezet győztese?
Tisztelt Emlékező Gyűlés!
Lehetetlen lenne e témákat most újra kifejteni. Ráadásul e három téma szétválaszthatatlanul összefonódott – talán csak három arca önértelmezésünknek, annak, ahogy a magunk igazságát és rendszerünk becsületét meghatározzuk és védjük. Hiszen minden évforduló emlékeztetett arra, hogy már fele Kádár-korszaknyi idő telt el a rendszerváltás óta, s hogy szembe kell néznünk nemcsak azzal, mit csináltunk ’56-tól ’89-ig, de ugyanennyire azzal, mit tettünk azután a megtalált igazsággal.
Nem elég azt mondani, hogy ’56 követelései íme megvalósultak. Mert igaz, hogy Magyarország független és szabad, és vannak szabadságjogaink. De itt nem állhatunk meg. A lényeg ugyanis az, hogy mind az ötvenhatos forradalom, mind a rendszerváltás 1989/90-ben lényegüket tekintve abszolút tagadása voltak az állampárti kommunista vagy szocialista rendszernek. Mindkettő túllépett a reformkommunista törekvéseken, amelyek nem akartak forradalmi törést, lényegi leszámolást a szocialista rendszerrel, hanem annak keretén belül akartak több szabadságot biztosítani. Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt – hogy kilépett ebből a körből. S inkább meghalt, de nem lépett vissza. Emiatt az abszolút törésvonal miatt nincs folytonosság ’56 és a Kádár-rezsim között, és nincs folytonosság Kádár és az új demokratikus jogállam között.
Tartozunk a forradalom halottainak azzal, hogy nem engedjük összemosni, ki hol állt akkor, 1956 őszén, hol állt a megtorlás éveiben, és hol áll most ’56 megítélésében. Sokféle veszély fenyegeti e kép élességét.
Aki azt mondja, nem volt rendszerváltás, nem értheti meg ’56 lényegét sem, nem érti a nemzeti függetlenség és szabadságjogok értékét, amelyekért pedig annyian életüket adták. Ezek voltak azok az értékek, amelyek tekintetében a forradalom legszebb ajándéka, a megkérdőjelezhetetlen nemzeti egység fennállt.
Akik pedig azt mondják, a rendszerváltás folyamatos volt a Kádár alatti gazdasági, majd a politikai reformmozgalmaktól kezdve, lapozzák fel a Kerekasztal-tárgyalások hiteles jegyzőkönyveit. Minden dokumentum arról tanúskodik, hogy az MSZMP és az ún. Harmadik Oldal nem akart eljutni az abszolút törésvonalig, hogy körömszakadtáig ragaszkodtak ahhoz, hogy még a szocialista rendszeren belül maradjanak. Milliméterről milliméterre harcolva kellett előrehaladni a ténylegesen új, a demokratikus jogállam felé. S végül, ha a tartalmat tekintve már nem, de legalább formálisan szerepelnie kellett az éppen húsz éve kihirdetett Alkotmányban, hogy a Magyar Köztársaságban a polgári demokrácia mellett a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek. Ezt a kompromisszumot csak az új, szabadon választott Országgyűlés törölte azonnal az Alkotmányból. S vajon nem kellett-e az Alkotmánybíróságnak is újból és újból kimondania a változást viszonylagossá tévő nézetekkel szemben, hogy a rendszerváltás előtt Magyarország nem volt jogállam?
Tisztelt Emlékezők!
A tisztánlátást abban, hogy ’56 és a rendszerváltás alapkérdése ugyanaz, gyengítette az alapvető normák bizonytalanná válása is. Ez a bizonytalanság a morális válság. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ezt a morális válságot tette sokkoló módon nyílttá. Az alapoknak ezt az elbizonytalanodását erősítette meg és tette tartóssá a parlamenti többség, amikor a hatalom megszerzésének Őszödön bevallott a módját bizalmi szavazáson jóváhagyta.
Tisztelt Emlékezők, kedves Fiatalok!
Ebben a légkörben még fontosabbá vált az egyértelműség, és az, ki hivatkozhat hitelesen ’56-ra, és az onnan örökölt értékekre. Ezért kellett állandóan ismételni, hogy nem lehet válogatni a múltból, hogy egyetlen ötvenhat van. Ezért kellett feleleveníteni, hogy 1956-ban egyértelműen elvált egymástól a jó és a rossz. Hogy állást kell foglalni az alapkérdésben: forradalom vagy ellenforradalom. Az Alkotmánybírósággal is megerősíttetni, hogy ’56 azon értékei a Magyar Köztársaság alapértékei, amelyek alapján az forradalomnak minősül. Ezért kellett újra és újra felidézni, hogy Nagy Imre újratemetésének katartikus élménye a nemzet számára a hazugságtól való megtisztulás szabadító érzése volt.
A kommunizmus áldozataira emlékezve is állandóan hangsúlyozni kellett, hogy Recsk, Ebes, Csolnok és a többi tábor az egyértelműség helyei: nem tűrik a hazugságot. Itt a jogtalanság jogtalanság, a rabság rabság és a halál halál volt. Ezek az emlékezések, éppen úgy, mint ’56, az igazságnak arra az oldalára figyelmeztetnek, hogy a múlthoz való viszonyunkban mindig a teljes rendszert lássuk magunk előtt. Milyen világ volt az, milyen rendszer, amelyben mindez megtörténhetett; amely ellen 1956-ban a magyar nemzet egységesen felkelt! S milyen volt a folytatás a kivégzésekkel, majd a cinikussá tett, III/III-mal ellenőrzött társadalommal! És ha sokan hiányolják 1989/90-ból a nagy forradalmi élményt – akkor gondoljanak arra, hogy mi a vidám barakkban nem nyílt és durva elnyomásban éltünk, hanem hazugságban. Hadd hivatkozzam azoknak az élményeire, akik a forradalom hevét és lelkét vitték magukkal a börtönbe – és kiszabadulva egy egészen más országot találtak, amelyben, úgy érezték, nekik már nincs helyük.
Tisztelt Emlékezők!
Ezekben az években úgy éreztem, hogy a legőszintébb ünnepélyes események a halottakra való emlékezések voltak. Ezt az örökséget ugyanis, nem úgy, mint a forradalomét, semmilyen politikai erő nem követeli magának.
A forradalom már a legelső óráktól áldozatokat követelt. November 4-e után már csak áldozatokat. A megtorlás során nemcsak embereket akasztottak fel, vagy géppuskáztak le számolatlanul, hanem ’56 legnagyobb ajándékát, a szolidaritást is megölték. Azonban remélem, hogy a jövő idő, a fiatalok ötvenhatja majd az örömben és lelkesedésben talál gyökeret. Kétszer is találkoztam Erdélyben ötvenhatosokkal, tavaly együtt ünnepeltük október 23-át. Ott kizárólag áldozatok voltak, kivégzettek és évtizedes börtönt szenvedők. Mégis mindenhol büszkeség és öröm hatotta át a megemlékezéseket. Ők érzik, hogy ’56 miatt jó magyarnak lenni. Mint ahogy a világ még ma is ’56 miatt becsüli a magyar nevet.
S gondoljuk meg, ’56 ünneplése ezekben az években is milyen sok pozitívumot hozott és tett közismertté: a vidék forradalmának történetét, a munkástanácsok és forradalmi bizottságok szerepét és teljesítményét, azt, hogy mennyire az emberség, a bosszúvágy hiánya, az alkalmasság szempontja jellemezte a forradalom szerveinek felállását és működését. Hogy mennyien vállaltak velünk szolidaritást a szomszédos országokban, még a Szovjetunióban is.
A fiatalok biztosan megértik, hogy az emberi méltóság visszanyerése, ennek boldogsága a legmaradandóbb ötvenhatból. S ezt nemcsak Ottlik Géza fogalmazta meg olyan szépen: „Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. […] A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete – senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk […] a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk.” Egy egykori MEFESZ alapító ugyanezt mondta nekem Szegeden, amikor ötven év után találkoztak egymással az akkori egyetemisták.
Kedves Fiatalok!
Íme, ezt hoztuk, erre próbáltunk vigyázni. Önöknek is meglesznek a maguk küzdelmei az örökséggel. De az ezzel lesz egyre értékesebb.
#?-:nbsp;
#?-:nbsp;
Forrás: Köztársasági Elnöki Hivatal
