A fokgazdálkodás visszaállítása védelmében

„Midőn e sorokat a tisztelt közönség színe elé bocsátom, nagyon jól tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok; mert sok ember anyagi érdekeit kell érintenem s másoknak szakképzettségét megtámadnom…

…Ama szerencsétlen Tisza-szabályozási rendszerhez akarok szólani, melynek ferdeségeit megfoghatatlan közönnyel nézi sok jóravaló ember, és hallgatással tűri sok károsult hazánkfia, – mert mi tagadás benne, nálunk sokan tudatlanságból vagy indolencziából még nagy respectussal viseltetnek efféle nagyobb munkában az úgynevezett szakemberek iránt, kiknek kilencz-tizedrésze annyit ért dolgához, mint a hajdú a harangöntéshez."(báró Vay Alajos Észrevételek a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásáról Budapest, 1885)

1846. augusztus 27.-én Tiszadobon volt a szervezett Tisza-szabályozás első, ünnepélyes kapavágása. Úgy számoltak, 10 év alatt végeznek a nagy munkával, és ringó búzamező lesz az egész Alföld. Az eredeti tervekben a jelenlegi gátmagasság egy tizede (!) szerepelt.
Negyven évvel később Vay Alajos így összegezte véleményét:
„… nem mondom én azt, hogy a Tisza-szabályozásnak nincsen semmi haszna, sőt készséggel elösmerem, hogy helyenként van – de van ám kára is, még pedig igen nagy kára, mely előtt szemünket behunyni a Tisza-vidéki magyarság ellen elkövetett bűnnel egyértelmű lenne.
…Ország-világ tudja, hogy a Tisza-szabályozás befejezve nemcsak nincsen, sőt ha az eddigi rendszer továbbra is fog folytattatni, nemcsak újra beletellik vagy negyven év, s a szabályozás mégsem lesz befejezve – éspedig azon egyszerű oknál fogva, mert nemcsak a Tisza-part töltéseit, hanem még a mellékfolyókét is kénytelenek leszünk egyre felemelni, és e töltésemelésnek hol itt, hol ott soha vége nem lesz. a most működő Tisza-szabályozási mérnöknek fia örökölni fogja apjának jövedelmező hivatalát, s ezután fiának fia követheti – egész a végtelenségig.
…meggyőződésem, hogy a Tisza-szabályozási költségek a Tiszába vannak dobva, és oda dobják azt ezentúl is, ha a töltésezési rendszerrel fel nem hagynak.”

Hol tartunk ma, 164 évvel később?
Ma már tízszer akkora gátakkal próbáljuk útját állni az egyre magasabb árhullámoknak, de ez sem elég. A gátakat magasítani tovább már nem lehet, egyharmaduk elöregedett, „állékonysági problémák” vannak. Árvíznél már rá sem lehet menni a töltésre, homokzsákokkal kell megtámasztani, hogy a víznyomás el ne tolja a helyéről. Sőt, már árhullám nélkül is, csak úgy maguktól megrepednek, mint az Szolnokon és Pélyen történt múlt ősszel. A gátak magasítása törvényszerű folyamat, hisz minden árvíznél a hullámtérbe kirakódott iszaptól az ártér talajszintje is emelkedik, ezért ugyanakkora víztömegű árvíz egyre magasabb vízszintet okoz.
 A gátmagasítás árvízvédelmi kényszere és statikai lehetetlensége közti ellentmondás feloldására született meg az Új Vásárhelyi Terv. Vésztározók sorát építenék meg a Tisza és mellékfolyói mentén. Ide vezetnék be az árvízi csúcsot. Reményeik szerint 80-100cm-rel csökkenne az árvízszint, ha minden vésztározó megépülne. Kár, hogy csak az elmúlt két évtizedben két és fél métert emelkedett az árvízszint. Emiatt a vízügy kénytelen újabb és újabb területeket ártérré nyilvánítani, köztük belterületi lakóingatlanokat is. A múlt évben ez országosan 117 ezer ingatlant érintett.
A tározókba kieresztett vízből a lebegő hordalék ki fog ülepedni a növényzetre, azok elpusztulnak és rothadásnak indulnak. Emiatt a vésztározók területére „álmodott” ökológiai, természet közeli stb. gazdálkodást tudománytalan fantazmagóriának, az erre alapuló (párt)programokat kamuzöld propagandafogásnak kell tekinteni.
A tározókban lévő vizet öntözésre akarják felhasználni. Vannak, akik erre alapozva szeretnének „Kertmagyarország Programot” indítani. Csakhogy erre a víz minősége nem lesz megfelelő, hisz nyáron a tározók vizének jelentős része a felhasználásig elpárolog, az oldott só koncentrációja megnövekedik. Az ezzel való öntözés csak a szikesedést gyorsítaná.
Tekintsünk el egy pillanatra a szikesedés problémájától. Ha a Vásárhelyi Terv első ütemének mind a hat tározója megépülne, akkor is csak a teljes feltöltéshez szükséges rekord árvíz mellett, az öntözési vízigény kb. 10%-a áll majd rendelkezésünkre elméletileg. Nem rekord árvíznél, a párolgási és a szivárgási veszteséget is figyelembe véve, 0-2% öntöző vízkészlettel kell számolnunk. Az öntözésre felhasználható víz mennyiségét tovább csökkenti, hogy több tározónál másodlagosan rekreációs célú hasznosítást is terveznek. A Tisza tó vízkészletére tervezett Jászsági és Nagykunsági öntöző rendszert azért sem használják, mert nyáron ez a Tisza tó teljes vízkészletét igényelné.
Tisztában van a vízügy, hogy a tározóépítés csak ideig-óráig (sem) ható átmeneti kényszerlépés, ezért szakmai berkeikben már formálódik a „Még Újabb Vásárhelyi Terv”. Akarnak a Tisza mellé egy újabb folyót, egy tartalék folyót. Persze ennek a partjára is kellenek töltések, amit lehet majd tovább magasítani, aztán újabb tározókat építeni. A Tisza-szabályozásnak „soha vége nem lesz. a most működő Tisza-szabályozási mérnöknek fia örökölni fogja apjának jövedelmező hivatalát, s ezután fiának fia követheti – egész a végtelenségig”.

Széchenyi azért állt ki e nagy munka mellett, hogy termőterületeket nyerjünk. Termőföldünk lett is, termett búza rendesen. A humuszos, tápsókban gazdag földön, a világ legjobb minőségű, legmagasabb sikértartalmú búzája volt a mienk. De ez már múlt idő. A mostani búzánknak jó része már csak takarmányozásra jó. A minőségi romlás alapvető oka a szikesedés, ez már 1,2 millió hektárt érint.(Az ország területe: 9,3 millió hektár.) A szikesedés nem más, mint csapadékszegény területen, a talaj felső rétegében, felszínén történő só felhalmozódás, ami csökkenti a talaj termőképességét, szélsőséges esetben növényzet nélküli „vaksziket” hoz létre. A talajban lévő növényi tápanyagok főleg vízben oldódó formában fordulnak elő. Nyugat- Európában, még az Alpokalján is több csapadék hullik, mint amennyi elpárolog, ezért a tápanyagok lefelé mozognak kimosódnak a gyökérzónából, és a talaj tápanyag szegény lesz. (Nem véletlen, hogy a műtrágyázást Nyugat-Európában találták ki.) A Dunántúlon a csapadék és a párolgás hosszú távon egyensúlyban van, (az ariditási index =1.), ezért nincs sem kimosódás, sem szikesedés. Az Alföld területén azonban már évi átlagban 250 mm-rel kevesebb csapadék esik, mint amennyi elpárolog. A különbséget a talajvíz párolgása fedezi, ezért a tápsók ionjai a vízzel együtt felfelé mozognak. A talaj felszínén a víz elpárolog, a sziksó ott marad. „A rendszerváltás óta Magyarországon 500 ezer hektárral csökkent a termőterület.”(MTA Talajtani Kutató Intézet) Szárazabb klímájú területeken az öntözés, az öntözővíz sótartalma miatt, hosszútávon a terület elszikesedését, teljes tönkremenetelét okozza. „Az a nemzet mely elpusztítja talaját, önmagát pusztítja el.”(Franklin D. Roosevelt)
A valamikori „termékeny félhold”-hoz tartozó virágzó mezőgazdaságú Mezopotámia helyén ma Irak sivatagai vannak. A félsivatagos Kazahsztán öntözött gyapotföldjei negyven év alatt váltak terméketlenné.

Az árvízi védekezéssel három Balatonnyi vizet vezetünk ki az országból, így nem csoda, hogy gyakran van aszálykár. Ha véletlenül kicsit több csapadék esik, akkor viszont belvízkár van, hisz a gátakkal körbezárt terület lefolyástalan, így a víz összegyűlik a földeken, bepang és posványosodik. Az aszály és a belvíz évente változó mértékben többszázezer hektárt érint.

Amíg a Tisza szabályozás egy végtelenített történet, addig a mezőgazdasági termelésünk a szabályozás okozta szikesedés, aszály és belvíz miatt időben korlátos, véges történet. A Tisza-szabályozásnak helyenkénti haszna mára elfogyott, maradt a kára, „még pedig igen nagy kára, mely előtt szemünket behunyni a Tisza-vidéki magyarság ellen elkövetett bűnnel egyértelmű lenne.”

Egyetlen lehetőségünk, ki kell lépni a végtelenített beruházási ciklusból, és a termőföldet tönkretevő negatív folyamatból. A fokgazdálkodás egy több száz évig kipróbált, és garantáltan működő, kis költséggel egyszerűen fenntartható nagy biomassza produkciójú, változatos termőhelyű, sokféle terméket produkáló komplex rendszer volt, mely egyszerre oldotta meg az árvíz, belvíz, aszály és szikesedés problémáját.
De mi is az a fok? A vízszint apasztására szolgáló természetes és/vagy mesterséges vízkivezető hely. Például a Balaton vízét apasztó Sió patak eredési helyét, „fokát” mai napig Siófoknak hívjuk.
A fokgazdálkodás nagy folyóink mentén működött a török időkig. Az idegen megszállás alatt mi magunk tömtük el a fokokat, hogy az így létrejövő mocsarakkal nehezítsük az ellenség mozgását. A nagy kiterjedésű mocsarak helyén azelőtt legelők, gyümölcsösök, a magasabban fekvő területeken kertek, szántók, erdők voltak. (Egy nagyállattartó „nomád” nép miért „honfoglalt” volna egy legeltetésre alkalmatlan mocsárvidéket?) Ezt az „ősinek”, és „természetesnek” kikiáltott mocsár világot szárították ki Vásárhelyiék ahelyett, hogy a jól működő rendszert állították volna vissza, néhány év alatt csekély beruházással. Vásárhelyi a „fejlett világ” módszereit másolta szolgaian, és nem vette figyelembe az ottani negatív tapasztalatokat sem. „Épen az a hiba követtetett el a Tisza-szabályozásnál is, mely a Maasz, Waal és Leck folyók szabályozásánál lett elkövetve; csakhogy azóta – amikor azokat szabályozni kezdték – mintegy nyolczszáz év múlt el, tehát megfoghatatlan, hogy mi magyarok nem okultunk a hollandiak és belgák kárán, pedig jól tudjuk a históriából, hogy egyszer száz falunál, másodszor hatvan falunál többet pusztított el a Maasz, Waal és Leck folyók árja, midőn töltéseik több helyen kiszakadtak." Vay Alajos
Tiltakozott a gátépítés ellen a parasztság és az okosabb földbirtokos is. A Károlyi család kifejezetten ellenezte. Debrecen város cívis polgárai hortobágyi legelőik víz utánpótlását féltették, a Dél-Alföld városai pedig attól rettegtek, hogy a megnövekedett árvízszint a földdel teszi egyenlővé településeiket. A hortobágyi állatállomány jó része az első aszályosabb évben szomjan, és éhen pusztult. Szegedet 1879-ben elmosta az árvíz. Felmerült, hogy újjá sem építik a várost. Beszédes József (vízépítő mérnök, Vásárhelyi kortársa) is ellenezte, hogy gátak között kivezessük az országból az éltető vizet; Ő is irányítottan szét akarta teríteni az Alföldön. „Házad udvarából ne ereszd ki az eső, vagy hó levét, amíg nem használtad: ugyanígy határodból, vármegyédből, országodból a vizet ki ne bocsássad, mert ez ingyen az Isten becses ajándéka.”
 Széchenyi előtt ott volt Beszédes és Vásárhelyi terve is. Széchenyi azért döntött Vásárhelyi terve mellett, mert a töltésezett, lerövidített Tiszánál könnyebb volt kialakítani a hajóvontató utakat.

Hogyan működött a fokrendszer? Ha jött az árhullám a folyót kísérő övzátonyokon vágott nyílásokon, a „fokokon” keresztül, csatornák („vájások”), erek, patakok, holtágak, morotvák, halastavak segítségével szétterítettük a vizet, ideiglenesen elöntve a mélyebben fekvő réteket, legelőket, gyümölcsösöket. Az árhullám fokról fokra haladva fokozatosan ellaposodott, így a Tisza vízszint ingadozása 3 méter volt a jelenlegi 13 m helyett. A szétterített víz nagy része beszivárgott a talajba, feltöltve annak tápanyag-és víz készletét, aszályos időben biztosítva a növényzet vízszükségletét. Az árhullám levonultával a vízfelesleg visszatért a folyóba, megemelte annak vízszintjét, biztosítva a hajózáshoz szükséges vízmélységet. A visszatérő víz a szikesedést okozó sókat is feloldotta és magával vitte. A folyó által hozott iszap a fokok közelében ülepedett ki, apadáskor a folyóba visszatérő víz ezt is magával sodorta. A belvíz is ezen a hálózaton keresztül vezetődött el. A víz követve a folyó vízszint ingadozását folyamatosan hol ki, hol be, mozgott a fokokon, ezért nem alakultak ki pangó vizes, posványos területek. A fokokhoz gyakran. a ki-be mozgó víz energiáját oda is, vissza is hasznosító malmokat telepítettek.(Ezt, az általunk már az Árpád korban használt technikai elvet a „fejlett világ” csak pár évtizede alkalmazza az árapály erőművekben.)
Ez a rendszer meghatározta a térség élővilágát is. A halak a sekély (10-20 cm), oxigén dús, gyorsan átmelegedő vizű kiöntésekben ívtak, a Tisza halbősége legendás volt. Halfajok közül a fogas, kecsege, harcsa, csuka ponty dominált. A víz levonulta után ugyanez a terület dús füvű legelői lettek a (bio)szürkemarha exportunk alapja, amelynek harmincad vámja (3%-os adó!) volt az egyik legfontosabb királyi bevétel.”… annyi a marhacsorda,kecske és juhnyáj akkora a bőség mindenféle vadban, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét,de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb hercegséget és Németország népét egész széltében ellátja élelemmel.”…„mindenfajta gyümölcsből határtalan a bőség”. írja visszaemlékezésében Oláh Miklós az Ecce Hungária művében 1536-ban.
Az ármentes magaslatokon voltak a szántóföldek és a kertkultúrák. A fokgazdálkodás által biztosított közel egyenletes talajvízszint védett az aszálykár ellen. A Kárpát-medencében benn tartott víz a nagyszámú vizes élőhelyek és az erdők intenzív párologtatásának eredményeként megemelte a levegő páratartalmát, gyakoribbak voltak az esők és csökkent a légköri aszály kialakulásának lehetősége. A Duna-Tisza közén sem kellett félni az elsivatagosodástól, hisz egyik oldalról a Duna, a másik oldalról a Tisza fokrendszere pótolta a talajvizet, és gyakoribb esők öntözték a földeket.

Vissza tudunk-e térni a fokgazdálkodáshoz? A vízügy szerint települések, fontos közművek kerülnének víz alá. Csakhogy ezen állítás a jelenlegi mértékadó árvízszinten alapul, míg a fokgazdálkodásnál a víz szétterítése miatt lényegesen alacsonyabb lesz a legmagasabb vízszint. Az Alföldön a települések a helyi „magaslatokra” épültek, ha ilyet nem találtak, akkor csináltak, ilyen például a Szeged közeli Ásotthalom. A 2000-ben a beregi árvíznél a csarodai középkori templom még a mai, sokkal magasabb árvízszintnél sem került víz alá. A települések jelentős részét ma már körgátak védik, ezek egy lényegesen alacsonyabb árvízszinthez bőségesen elegendőek. Adott helyeken, pedig gazdasági döntést kell hozni, hogy mi az olcsóbb. A lakók biztonságosabb helyre költöztetése, vagy az ingatlanok megvédése. Az Ipoly legutóbbi áradásánál négy darab kétmilliós ingatlant elöntött a víz. A vízügy a lakóingatlanok gátas megvédésére egyből el akart költeni négyszázmillió forintot. Szerintem legjobb lenne az ősi módszert követni, és a fokgazdálkodás helyreállítása során kitermelt földből helyi „magaslatokat” létrehozni. Egy-két méter szintkülönbség az Alföldön elegendő, hisz ha egy árvíz teljes vízmennyiségét 1 millió hektáron szétterítjük, az akkor csak 50 cm. vízborítást jelent.
Az úthálózat jelentős része régen a fokgazdálkodással el nem öntött területeken vezetett, zömében ezt a hálózatot aszfaltozták le. Utat építeni a vizes élőhelyekbe csak az újabb kor politikusaitól telik, mint ahogy azt tették az M7-essel végig a Balaton déli partjának berkein.

A fokgazdálkodás alapvetően a szikesedéssel sújtott belvizes, aszályos területeket érinti. Szikes talajon hamarabb jelentkezik az aszálykár, hisz a növények gyökerei a talaj magasabb sókoncentrációja ellenében nehezebben (energiaigényesebben) tudják felvenni az éltető vizet. E területek többségén jelenleg gyomtársulásokat, parlagfüvet stb. „termesztünk”, így e területek gazdái, a kötelező művelési ág előírásai mellett is csak nyerhetnek a változással. A középkori halbőséget nehéz volt akkor jól kihasználni, de ez ma már a hűtővagonok, hűtőkamionok korában nem akadály. Vevő lenne bőven, hisz a világ tengereinek, óceánjainak halállománya vészesen fogyatkozik. Amíg ma a haltenyésztés rendkívül beruházás igényes tevékenység, addig a fokgazdálkodásnál az első költség a lehalászásnál jelentkezik.
Jelenleg az állattartás takarmányigényének jelentős részét szántóföldi kultúrában termesztik nem kis művelési költség mellett. A fokgazdálkodásnál a magasfüves társulások biomassza produkciója (fű, széna) kb. háromszorosa egy áltagos legelőének, így egységnyi terület háromszor akkora állatállományt képes eltartani. A legeltetés önköltsége minimális.
Az eddig takarmánytermelésre lekötött területek ez alól felszabadulnának és más magas élőmunka igényű, kertészeti kultúrákra hasznosíthatóak. A szikesedés megszüntetése után, az optimális talaj tápanyag összetétel helyreállásával, újra ízletes, magas beltartalmi értéket képviselő termékekkel tudunk megjelenni a piacon. Búzánk újra magas sikértartalmú lesz.
 
A fokgazdálkodásnál nagymennyiségű és változatos gyümölcs és zöldség termelés volt; csak almából 64 fajtát termeltünk a kora nyáritól a télálló fajtákig. A mostani vegyszerekkel agyon mérgezett talajok helyett a helyreállított mikrobiális talajélet fokozza a növények ellenálló képességét. A változatos növényzet gazdag madárvilágnak ad otthont, amelyek ingyen, rovarirtók, (mérgek) nélkül tartják kordában a rovarkártevőket. Természetesen e termékeket nem feldolgozatlanul, hanem minél több hozzáadott értéket képviselő feldolgozott áruként célszerű piacra vinni. A helybe telepített feldolgozóipar jelentős számú munkahelyet teremt. Az így előállított termékek gyakorlatilag szermaradványtól mentes bioterméknek tekinthetők, melyek korlátlanul és jó áron értékesíthetőek.
Széchenyi a búzatermelés érdekében támogatta az Alföld víztelenítését, csakhogy a búza az egyik legkevésbé feldolgozott termék, a legkevesebb hozzáadott értéket képviseli. Minden társadalmi feszültségnek gazdasági alapja van. Lehet a problémákat alamizsnaosztással (segélyezéssel) vagy kakastollal (megfélemlítéssel) „kezelni”, de a hosszú távú megoldás alapja az emberi élethez szükséges javakat biztosító munkalehetőség megteremtése.

Ha a Tisza és Alföld ökológiai rekonstrukciójának keretén belül, vidékfejlesztéssel egybekötve, az uniós forrásokat felhasználva, a jelenkor igényeihez és feltételrendszeréhez igazodva helyreállítanánk a fokgazdálkodást, akkor a legnagyobb árhullám is csak a gátak alját nyaldosná, az aszály ellen is jobban védve lennénk, a belvíz nem állna a földeken és újra teremne „halat, vadat s mi jó falat” a mára terméketlenné váló szikföld. A mostani, munkahelyet alig teremtő, feldolgozóipar nélküli, néhány monokultúrában termesztett növényre alapuló tájkizsákmányolás helyett, vissza kell térnünk a zsákutcából a mozaikos, sokféle terméket produkáló, a lakosságnak tisztességes, emberhez méltó megélhetést biztosító, fenntartható gazdálkodásra.

Ceterum censeo: A TERMÉSZET TÖRVÉNYEIT MÉG KÉTHARMADOS PARLAMENTI TÖBBSÉGGEL SEM LEHET MEGVÁLTOZTATNI!
(Czigler László)