A jobboldal elveszítheti a vidéket
Ángyán József, Mellár Tamás és Lányi András beszélgetése arról, hogy az aktuális kormányzati vidékpolitika mennyire egyeztethető össze a vonatkozó választási ígéretekkel, illetve a társadalom érdekeivel. A Népszabadság beszámolója a Vidékfejlesztési politika alulnézetből kutatás keretében létrejött rendezvényről.
Az elmúlt hét egyik legfontosabb belpolitikai eseménye nem volt sajtónyilvános. Olyan emberek szólaltak föl ugyanis egy vidékpolitikai fórumon, ahol a földkérdés és a vidékfejlesztés leginkább autentikus (mellesleg: baloldalisággal kevéssé vádolható) szereplői foglalták össze, mit gondolnak a falu és a vidéki társadalom jövőjéről. Csakhogy ezek az emberek most épp nem állnak közel a kormányerők szívéhez. Az ELTE TÁTK kari tanácstermében – Sólyom László moderálása mellett – többek között Ángyán József, Mellár Tamás, Lányi András fejtette ki a véleményét arról, hogy az aktuális kormányzati vidékpolitika mennyire egyeztethető össze a vonatkozó választási ígéretekkel, illetve a társadalom érdekeivel.
– Nem fogja megérteni a magyar falun zajló folyamatokat, aki a médiából próbál tájékozódni. Már a politika és a sajtó által használt fogalmak is hamisak – próbálta meghökkenteni a hallgatóságot Szabó Gellért, a Magyar Faluszövetség elnöke. Mint a Vágó János Gazdakör színeiben Szentkirály polgármestereként tevékenykedő önkormányzati szakember kifejtette, a közélet az önkormányzati adósságkonszolidációtól hangos, holott a helyhatóságokat nem az adósságuktól, hanem a hiteleiktől (banki adósság és kötvény) szabadítják meg, miközben a kistelepüléseken legalább ugyanekkora problémát jelentenek a különféle szállítói és közüzemi tartozások.
Szabó Gellért szerint nagy hagyománya van annak, hogy az önkormányzatok közpénzből történő megsegítése során valójában a városok kistafírozása zajlik, a falu kárára. Az eredetileg a méretükből adódóan kevésbé költséghatékony falvak megsegítésére szánt önhiki (önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került települések kiegészítő költségvetési támogatása) keretének a 40 százalékát az utóbbi két évben már a semmilyen „mérethátrányt” nem szenvedő, de erős érdekérvényesítési képességű megyei jogú városok kapták. Erre a gyakorlatra rímel a már említett hitelkonszolidáció is, amelynek tortájából szinte az összes város (328-ból 301) kap, a falvaknak viszont csak a fele.
Az is elgondolkodtató, hogy a hitelátvállalás szabályainak december eleji meghirdetése után a kistelepüléseknek december 12-i, a nagyobbaknak viszont december 30-i állapotot kellett lejelenteniük – vagyis az utóbbiakat legfeljebb a jó ízlés és az erkölcs gátolta meg abban, hogy az év utolsó heteiben újabb adósságokba verjék magukat az állam (az adófizetők) kontójára. (Szabó Gellért szavai szerint például Debrecen és Nyíregyháza nem is tudott ellenállni a csábításnak: mindkét helyen 2 milliárd forint feletti, az adósmentés miatt legfeljebb felerészben általuk visszafizetendő hitelt vettek fel a kapuzárás előtt.)
Mellár Tamás (az első Orbán-kormány idején a KSH elnöke, utóbb a Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatási igazgatója) arról beszélt, hogy az elhibázott vidék- és birtokpolitika messze nem csak a vidék problémája. A közgazdász előadásában kifejezetten a nagybirtok ellen érvelt: szerinte a gazdasági felzárkózásra csak akkor van esély, ha kis importtartalmú, nagy hozzáadott értéket jelentő termékeket állítunk elő a világpiac számára – márpedig az agyontámogatott mezőgazdasági nagybirtokok éppen az ellenkezőjével foglalkoznak. Importból származó gépek, üzemanyag és vegyszerek segítségével, minimális élőmunka-ráfordítással elhanyagolható hozzáadott értéket tartalmazó mezőgazdasági alapanyagokat (végső soron tőzsdei termékeket) küldenek a világpiacra, miközben a működésük környezeti és társadalmi terheit (talaj- és vízszennyezés, a falvak elnéptelenedése stb.) a magyar adófizetőkre tolják.
A fórumon elhangzottak szerint a magyar mezőgazdaságból évente nagyjából 500 milliárd forintnyi tőkét vonnak ki, miközben 2000-ben még 300 ezer, 2011-ben viszont már csak 120 ezer gazdasági egység működött. A magyar nagybirtokok átlagos mérete (közel 3200) az egyik legnagyobb az EU-ban, és a birtokkoncentráció gyorsul, ráadásul – Ángyán József szerint – az új földtörvény sem fogja megállítani. A vidékfejlesztési tárca tavaly lemondott államtitkára szerint az Orbán-kormány földpolitikája a lényegét tekintve megegyezik azzal, amit a megelőző nyolc (illetve húsz) év kormányai követtek, és ha a kétharmados hatalom nem tér észhez, akkor a jobboldal el fogja veszíteni a vidéket, méghozzá kétszeresen: egyrészt a becsapott gazdálkodók nem fognak a Fideszre szavazni, másrészt a falu menthetetlenül leszakad. A nagybirtok ugyanis alig foglalkoztat (a hazai agrár-nagyvállalkozók csupán 80, a kis gazdaságok viszont több mint 350 ezer embernek adnak munkát), az általuk megtermelt jövedelem nem marad helyben (vagyis nem gazdagítja, hanem szegényíti a vidéket), az agrártámogatásokat pedig „a Csányi-, Nyerges-, Leisztinger-félék” elviszik a helyben élő gazdálkodók szerint. Ángyán azt is hamis állításnak tartja, hogy a nagybirtok versenyképesebb: a családi gazdaságokra épülő lengyel szarvasmarha-ágazat lassan már a magyar piacról is kiszorítja a döntően nagygazdaságokból származó magyar tejipari termékeket.
Lányi András, az ELTE humánökológiai szakának docense hamis mítosznak nevezte, hogy a magyar nagybirtok a piaci verseny és a racionalitás gyümölcse lenne: szerinte az agrár-nagyvállalkozónak esze ágában sincs kimenni a nyílt piacra – a mamutgazdaságok sokkal inkább a politikai osztogatás eredményeképpen jöttek létre, és ezt a történelmi gyökerű folyamatot sem a rendszer-, sem a kormányváltások nem akadályozzák. Ugyanilyen tévtan a méretgazdaságosság hangsúlyozása is: Donáth Ferenc kutatásai szerint 1948 és 1978 között, a kollektivizálás időszakában folyamatosan romlott a magyar mezőgazdaság hatékonysága, és a falu polgárosodásához a családi gazdálkodás és a tsz együttműködésére épülő háztáji kellett.
Lányi szerint a most a parlamentben – a Fideszen belül is – zajló birtokpolitikai küzdelem a közgazdasági díszletek mögött színtiszta hatalmi, politikai összecsapás: egyfajta osztályharc a falun élők és az uniós támogatásokkal a mezőgazdaságba becsalogatott, megfelelő párthátterű nagytőkések között. Az eredmény is hasonló, mint 200 évvel ezelőtt, a dzsentrigazdálkodás idején: hozzá nem értő nagybirtokosok, csekély hozzáadott értéket előállító, politikai kegyként kapott nagybirtokok és terjedő vidéki szegénység.
