ÁRVÍZVÉDELMI ALTERNATÍVA

Százmilliárdos védművek helyett a folyók természetes életciklusához alkalmazkodó, a víznek teret engedő fokgazdálkodás felújításával kerülnék el az árvizek pusztításait egyes hazai szakemberek.

 

Orvhalászokat ért tetten a rendőrség a Szolnokhoz közeli Nagykörű határában – egy szántóföldön. Csónakjukat lefoglalták, hálójukat és az egyetlen halból álló zsákmányt pedig elkobozták. Nem tévedés: az in flagrantira a Tisza áradásakor rendre feltöltődő, évszázadok óta Anyita-tóként ismert területen került sor, amely bürokratikus nehézségek miatt máig szántóként szerepel a telekkönyvben. A szőke folyótól az 1970-es évek elején egy „könnyű” nyári gáttal elkerített, lecsapolt és a téesz által beszántott tómedence tíz évvel ezelőtt a Természetvédelmi Világalap (WWF) támogatásával – egy úgynevezett hullámtéri tájgazdálkodási program keretében – kapta vissza eredeti funkcióját. Az abszurd történethez tartozik, hogy a fülön csípett rabsicokat közmunkaprogram keretében képezte át halásszá az önkormányzat, felszerelésüket is pályázaton nyerték. Állításuk szerint csak gyakorolni akartak a faluszéli laposban, a tiszai halászati koncesszióval rendelkező cég szerint azonban tilosba tévedtek, mivel a főágból az Anyitába került dévérek és csukák akkor sem szabad prédák. A nézeteltérés egyelőre per tárgya.

A történet helyszínén az országban unikális, részben megvalósult alternatív árvédelmi projekt zajlik, amely egészen jól tűri az utóbbi másfél évtizedben egyre szeszélyesebb tiszai vízjárást. „Nagykörűben nincs árvíz, mármint amit annak értenek mostanság. A víz jön-megy, de kárt nem csinál” – vázolta a tradicionális rendszer előnyeit a HVG munkatársának a község határát karbantartó magyar szürkékre ügyelő gulyás, Sándor Áron. A nyugdíjas agrármérnök és a két pumi vezérelte marhák afféle vízügyi közmunkások. Benzines kasza helyett ugyanis itt legelve irtják – és egyben takarmányként hasznosítják – az ismétlődően víz alá kerülő hullámtérben burjánzó, a parlagfűhöz hasonlóan tájidegen gyomként számon tartott gyalogakácot (képünkön a nagykörűi hullámtér). „A hullámtéri legeltetés védelmi eszköz, mert a kialakuló ligeterdő optimális lefolyási terület, az özöngyomok is kiszorulnak, mindeközben biominűségű hús termelődik” – teszi hozzá az árasztott legelőkön gazdálkodó Balogh Péter geográfus, aki mangalicát, racka juhot és lovat tart Nagykörűben. A Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület tanácsadó testületének tagjaként ő az árvízvédelmi alternatívát kínáló régi-új módszer egyik hazai szószólója. A cseresznyéjéről Bajorországban is híres faluban ugyan már többen is pedzegetik a tájgazdálkodás előnyeit, a gyakorlatban azonban csak kevesen vágnak bele. A többség – nem utolsósorban az agrártámogatások miatt – ragaszkodik az iparszerű módszerekhez.
 „A jelenlegi szabályozás az áradást a töltések közti gyors elvezetéssel és ezzel összhangban a gátak állandó magasításával oldja meg. Intő példa az itáliai Pó folyó, amelynek vízszintje és hullámtere ma már néhol 5-6 méterrel magasodik a környező vidék fölé. Ez csapdahelyzet, mert vízbőség esetén a folyó alkalmatlan a többlet problémamentes elvezetésére, miközben már a part menti területek is egyre inkább szárazodnak” – magyarázza Molnár Géza Tisza-kutató. A folyó felduzzadt árvize ráadásul bárhol megrekedhet – mint tette azt a Sajó Miskolc és Felsőzsolca között az elmúlt hetekben –, hogy aztán településeket veszélyeztetve törjön utat magának. A 19. századi szabályozások előtt nem szorították össze a folyókat, s az ártereket a víz szabályozott szétterítésén alapuló – ma természetvédelminek mondott – tagolt rendszerrel, a természetes és mesterséges oldalági csatornák nyomán fokgazdálkodásnak nevezett módszerrel hasznosították: a halászat, a legeltetés és a gyümölcstermesztés hármasságában.

A rendszerváltás után művelődési miniszterként működő Andrásfalvy Bertalan által három évtizede feltárt – az Urál és a Káma folyókon a hantik és manysik által is ismert – metódus a vízjárás természetes ciklusain alapul. „A tradíciók megújításával növelhető lenne a vízzel borított területek nagysága, ezzel a szélsőségeknek leginkább kitett tiszai Alföld vagy a Duna–Tisza közének vízháztartását is egyensúlyba lehetne hozni” – így Flachner Zsuzsanna, az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetének kutatója. De nem a jelenlegi, túlméretezett vésztározókkal, amelyek töltését a gátszakadás előtti utolsó pillanatban nyitják meg, az ár pedig az árasztáshoz nem igazított területekre zúdul. „Ahelyett hogy több, egyébként mély fekvésű és csapadékhiányos területen hasznosulna a víz, gyepeket, gyümölcsösöket, erdőket és vizes élőhelyeket táplálva, amelyek szivacsként tárolnák el a nedvességet a száraz időszakokra” – teszi hozzá Balogh. 

A Tisza mentén feltárt 36 „használaton kívüli” mélyártér bevonásával a jelenlegi százmilliárdos ráfordítások töredékéből meg lehetne valósítani az alternatív védekezést – legalábbis ezt mutatják a BME vízi közmű és környezetmérnöki tanszékvezetője, Koncsos László által jegyzett évtizedes kutatások, számítógépes modellek. Vízügyi szakértelemre persze továbbra is szükség lenne, hiszen a változó vizet emberi beavatkozással, fokról fokra vezetnék ki a főmederből, precízen szabályozva az elöntés mértékét – nyugtatja meg a tamáskodókat Flachner Zsuzsanna. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a ma szinte folyamatosan szivattyúzott belvizes szántók így biztosan kikerülnének a művelésből. Számítások szerint Magyarország 4,7 millió hektár szántóföldjéből 500 ezret érinthetne a funkcióváltás. Ezek a sekély, az év egy részében tocsogós, vadban gazdag területek egyúttal a magasabban fekvő szomszéd parcellák vízellátását is biztosíthatnák. Ma éppen az a probléma, hogy „az alföldi csapadékhiányt nem pótolja semmi, hiszen az árvizek lezúdulnak, a belvizeket sem tartjuk a területen, pedig számításaink szerint ez a többlet jelentősen javítaná a vízháztartást” – így Molnár.

„A lehetséges vízborításhoz, domborzathoz illeszkedő, egészséges ökológiai egyensúlyt teremtő mozaikos tájhasználat nem zöldek hobbija, habár a mai agrármodellt le kell cserélni hozzá” – mondja a már idézett Balogh. A geográfus szerint a fokgazdálkodás nem hagyományőrzés, hanem a megmaradás záloga. A már említett művelési ágak mellett (vagy helyett) a legmodernebb zöld technológia is bevethető ezeken a helyeken. A Mississippi árterén – ahol az 1930-as évek elején az USA mezőgazdasági minisztériumának megbízásából kezdtek kísérletekbe a visszaerdősítésre – például ma virágzó algatelepek működnek. Az árvízvédelmi funkciót is betöltő vidékeken – a Kárpát-medencei fokgazdálkodással rokon metódussal, vagyis az áradó víz kivezetésével és elrekesztésével – a növényifehérje-gyárakat a folyam és a nap táplálja. A kék-zöld alga táplálékkiegészítőként, gyógyszeralapanyagként kurrens cikk. De az időszakosan vízzel borított területek vegetációja közvetlenebb energiaforrássá is válhat. „A biomassza fermentálásán alapuló biogázüzemek, biomasszaerőművek egész településeket is kiszolgálhatnak. De működtethetnek hűtőházakat is, amelyekbe az ártéri gyümölcsösök termése kerülhet” – vázol további lehetőségeket Flachner.
 „A pár tucatnyi megszállott próbálkozásaitól eltekintve ma Magyarországon még csak papírra vetett ötletek, modellek és nagyszabású víziók léteznek” – teszi hozzá Molnár. A 2004-ben elfogadott Vásárhelyi-törvény alapján a vésztározókat a Koncsos-féle tanulmányokban is emlegetett vízjárta, úgynevezett tájgazdálkodási területekre képzelték el, ráadásul a fokok összefüggő rendszereként. Ám végül – politikai hercehurcák okán is – nem ez valósult meg (HVG, 2009. november 14.). „Ha ilyen lenne a tájhasználatunk az idei ár nem okozott volna rendkívüli készültséget a Tiszán” – állítja Balogh és Molnár. Ellenpróbát azonban legfeljebb számítógépes modellezéssel lehet tenni. Az ártéren való rugalmas gazdálkodáshoz erős helyi piacok, az évszakonként változó vízjáráshoz alkalmazkodó – a birtokkategóriákra és földhasználatra is kiterjedő – új agrárgazdasági modell is kellene, ez viszont állami akarat nélkül aligha valósítható meg.

Forrás: hvg.hu