Bős: bízzuk inkább másra?

Magyarország egyelőre azt a stratégiát követi, hogy nem fordul az Európai Bírósághoz, inkább kivár.
Úgy tűnik, Szlovákia bojkottálja az EU által előírt közös környezeti vizsgálat elkészítését, ami miatt Magyarország akár az Európai Bírósághoz is fordulhatna. Szabó Imre környezetvédelmi miniszter lapunknak azt mondta: a stratégia most az, hogy Magyarország demonstrálja a saját elkötelezettségét, s ezzel hozza lépéskényszerbe Szlovákiát.

Az ötlet, hogy valahol Pozsony és Budapest között egy vagy több vízlépcsőt kellene építeni a Dunán, komoly formában először a múlt század 30-as éveiben merült fel. Valójában azonban már a XIX. és a XX. század fordulója idején kezdődött a felső folyamszakasz belépcsőzése, és azóta egyre kevesebb kavicsot, homokot és egyéb töltőanyagot hoz a víz az alsó szakaszra. Nálunk emiatt a meder folyamatosan mélyül, ám néhány ponton, ahol kemény az aljzat és a medersüllyedésnek fizikai akadálya van, például a Visegrádiszorosban, csak a hajózóút válik egyre sekélyebbé és járhatatlanabbá.

A Duna-csatorna egyre alacsonyabbra kerül, ami kiszáradással fenyegeti a folyó menti mellékágrendszert. Ez azonban 1963-ban, amikor Magyarország megállapodott Csehszlovákiával a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítéséről, senkit nem izgatott. Csehszlovákiának olcsó energia kellett, Magyarországnak pedig, a csallóközi magyarságra való tekintettel, béke a szomszéddal – ez volt a beruházás két legfontosabb motivációja.

A bősi ügyben Magyarország a nyolcvanas évek vége óta a reagálásra rendezkedett be: az eseményeket (Cseh)Szlovákiából irányítják, mi folyton az optimális válaszlépésen törjük a fejünket, miközben a helyzetünk egyre kilátástalanabb. E tendencián csupán az EU-tagság változtatott: akkor csillant fel először a remény, hogy lesz olyan kényszerítő erő, amely érdemben változtathat a kivárásra és semmittevésre épülő szlovák stratégia addigi sikerén. Az elmúlt napok eseményeinek egyik lehetséges olvasata épp az, hogy a két ország vízügyesei megpróbálják valahogy kivédeni azt a kényszert, amit a mindkét országra érvényes Víz Keretirányelv jelentene.
Pozsonyi vízügyi körökben ma is jól látható idegességet kelt a szóban forgó uniós jogszabály emlegetése. A keretirányelv alapján az EU minden tagállamtól terveket vár arra, milyen módon kívánja megőrizni folyói, tavai ökológiai állapotát. Ezeknek a terveknek stratégiai környezeti vizsgálatokon kell alapulniuk, és közösen használt határfolyók esetén a vizsgálatokat együttműködve kell elvégezni.

Legfeljebb fenékküszöb

2008 augusztusában a két ország illetékese megállapodott a közös vizsgálat részleteiről, határidejéről, a felmérést tavaly decemberre kellett volna befejezni. A munka azonban csak a magyar oldalon kezdődött meg – Szlovákia a pénzhiányra hivatkozva a határidő lejártáig hozzá sem fogott. És hiába hosszabbította meg Magyarország egyoldalúan a terminust április végéig (azzal is nagyvonalú gesztust téve, hogy a magyar vízpótlási javaslatokat kisebb belpolitikai vitát kiváltva nemrég eljuttatta Pozsonynak), Gabriel Jencík, a vízlépcső kormánybiztosa bejelentette: ők továbbra sem vizsgálnak semmit, és csak egyetlen vízpótlási megoldásról (újabb fenékküszöbök építéséről) hajlandók tárgyalni.

Ezzel összecsengő módozat pedig csak egy van a Pozsonynak átküldött lehetőségek között: a vízügyes hátterű Szigetközi Természetvédelmi Egyesület koncepciója, amely azzal számol, hogy három új fenékküszöb építésével juttatnak több vizet a Duna 1992-es elterelése óta lassan száradó mellékágakba.
Magyarország most két dolgot tehet. Az egyik lehetőség, hogy továbbra is bízunk a szlovák partner jóhiszeműségében – azaz elhisszük, hogy a vizsgálatot valóban csak átmeneti pénzhiány akadályozza. A másik opció, hogy az uniós jogszabály negligálására hivatkozva az Európai Bírósághoz fordulunk. Magyarország egyelőre az első variációt tartja jobbnak. Szabó Imre szakminiszter azt válaszolta a Népszabadság kérdésére: sejtjük, hogy semmivel nem fognak előállni az újabb, április 30-i határidőre sem, de a stratégia arra épül, hogy Magyarország demonstrálja a saját elkötelezettségét, és ezzel megpróbálja lépéskényszerbe hozni a partnert is.

Mit várunk?

Hogy okkal várunk-e jóhiszeműséget, az kétséges. Miután 1992. október 25-én a Dunát egyoldalúan és önhatalmúlag elterelték, a kormány első ijedtségében az Európai Bizottsághoz (EB) fordult. A testület maga is súlyosnak ítélte a helyzetet, és szokatlanul gyorsan reagált. Az EB nyomására két nappal később a két ország aláírta a londoni jegyzőkönyvet.

Ezen a (Cseh)Szlovákia részéről soha be nem tartott szerződésen alapul minden további lépés, amit a vízlépcső ügyében tettünk. A két fél rögzítette, hogy az országok közti jogvitát közösen a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztik, a bíróság ítéletéig tartó időszakra pedig átmeneti vízmegosztást alkalmaznak. A nagyobb botrányt elkerülendő, Csehszlovákia megígérte, hogy a Duna vizének legalább a 95 százalékát az eredeti mederbe engedik – ehhez képest 20 százaléknál többet csak kényszerből (jellemzően árvizek idején) adtak. Amikor 1993. január 1-jén Csehszlovákia szétvált Csehországra és Szlovákiára, a kérdés rendezetlen maradt.

Szlovákia az 1977. évi államközi szerződés jogutódjának nyilvánította magát, Magyarország pedig ezt de facto elfogadta, amikor április 7-én aláírta a bősi kérdést a szlovák partnerrel együtt a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztő különmegállapodást. E lépés visszatekintve alighanem hiba volt, hiszen e nélkül Szlovákia Hágában nem feltétlenül lett volna perképes (így nem is nyerhetett volna). 1993. december 22-én az Európai Bizottság képviselője – látva, hogy a korábbi egyezség annyit sem ér, mint a papír, amire ráírták – újabb javaslatot tett a magyar és a szlovák kormánynak a Duna ideiglenes vízmegosztásáról.
második brüsszeli javaslat alapján a teljes vízmennyiség 40 százalékát kellett volna a régi mederbe juttatni. A szlovák fél kitért a megegyezés elől. A vízmegosztásról szóló megállapodást végül csak 1995 áprilisában sikerült aláírni, de az a kontraktus már csak éves átlagban másodpercenként 400 köbméternyi víz átengedéséről szól, ami nagyjából a ténylegesen is átadott 20 százaléknak felel meg. Az arányokon később, az 1997-es hágai döntés után sem sikerült érdemben változtatni.

A kulcs Szlovákiában van

A vízkormányzás kulcsa (és műszaki lehetősége) szlovák területen van (ezen a ponton, ahol a Dunát elterelték, a folyó mindkét partja szlovák terület, mivel a jobb parton három falu a második világháború után Szlovákiához került), Magyarország tehát csak Szlovákiával együtt tud(na) lépni. Szlovákia viszont bármilyen változtatással csak veszíthet, hiszen jelenleg ingyen használja a teljes vízmennyiség 80 százalékát, és megkapja az elterelt vízzel termelt összes áramot.

De nem ez az egyetlen vitapont. Mivel közös folyóról van szó, a víz fele és vélhetően a termelt áram fele is Magyarországnak járna – ám Szlovákia szerint csak akkor, ha a teljes vízmennyiség részt venne az áramtermelésben. Az egyértelmű, hogy jelenleg nekünk is járna valamennyi az áramból, Szlovákia viszont állítja, hogy neki kártérítés jár, mert a szerződésszegő magyar magatartás miatt arra kényszerült, hogy egyedül fejezze be a bősi létesítményeket. További viták tárgya, hogy valójában az egyik forgalmas nemzetközi hajóutat is „elterelték”, így a kikötői díjakból és a zsilippénzből egyedül Szlovákia részesedik.
A fele vizet akarjuk

A hivatalos magyar álláspont szerint számunkra a mindenkori vízhozam legalább 50 százalékának megszerzése a prioritás. Ez azt jelentené, hogy a Szlovákiában nemzeti büszkeség tárgyát képező bősi mű alaposan leértékelődne: sokkal kevesebb áramot termelne. Ilyesmibe külső kényszer nélkül a szlovák fél aligha menne bele.

A kényszerítő erőt a Víz Keretirányelv és egy esetleges európai bírósági beavatkozás jelentheti. Magyarország informálisan már többször bejelentette, hogy hajlik a nulla megoldásra (senki nem fizet semmit, megkapjuk a víz felét, és az erőmű is „legalizálódik”), ám ez Szlovákiának nem elég. Ráadásul, ha az említett kompromisszum megvalósulna is, a hajózással és a medermélyüléssel akkor is kezdeni kellene valamit.

Műszaki értelemben megoldás lehetne egy második – mondjuk, nagymarosi – duzzasztó, de ez ugyanolyan ökológiai hátrányokkal járna, mint a bősi (hordalékcsapdává válna, tönkremehetne a folyó menti ivóvízbázis, átalakulhatna az élővilág). Emellett lehetővé tenné a bősi mű csúcsra járatását. Ez azzal járna, hogy naponta két árhullám vonulna le a Dunán, amitől az egész érintett folyószakasz halott parti zónájú üzemvízcsatornává változna – ekkora napi ingadozást az őslakos növények és állatok 99 százaléka nem visel el. És akkor még a nagyon is kiszámítható érzelmi reakciókról nem is beszéltünk.

Apró siker

Magyarországnak e históriában eddig egyetlen apró siker jutott, ez pedig a Dunakilitinél 1995-ben felépült fenékküszöbhöz kötődik. És épp emiatt a fenékküszöb ma is népszerű fogalom a Szigetközben. A meder alján keresztbe futó kőtöltés kétségkívül megemeli annyira az Öreg-Duna vízszintjét, hogy jusson némi víz a korábban szinte csontszáraz mellékágrendszerbe, és ez a beavatkozás az azonnali ökológiai katasztrófától valóban megmentette a térséget. De az is tény, hogy ezzel az adott terület számos problémája közül csak az egyik oldódott meg, és csupán részlegesen. A korábbi ártéri övezetnek hiányzik a magas és tág határok között ingadozó vízszint, a gyors folyású és oxigéndús vizet kedvelő halfajok többsége eltűnt, a rendszeres elárasztást, illetve magas talajvizet igénylő növények kipusztultak. A valódi változáshoz, az őshonos élővilág legalább részbeni rehabilitációjához több víz kellene. Márpedig a Duna mindenkori vízhozamának átlagosan csupán a 20 százalékát juttatja az egykori főmederbe, így azonban a Duna menti élőhelykomplexum sosem lesz „jó ökológiai állapotú”. Ez az ellentmondás azonnal kiderülne, ha elkészítenék a stratégiai környezeti vizsgálatot – ami rögtön meg is magyarázza, hogy Szlovákia miért bojkottálja a felmérést.

Munkaanyag Pozsonyba

Mint arról elsőként tájékoztatottunk, angol nyelvű, társadalmi vitára előzetesen nem bocsátott munkaanyagot postázott a magyar szaktárca Pozsonyba.

A szlovákok nem hivatalosan, de megerősítették értesüléseinket, s kiegészítették azzal: nemcsak a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület (SZITE) által preferált, s a szigetközi, a megyei és a regionális fórumokon elfogadott javaslatot kapták meg – igaz, ez a legaprólékosabban kidolgozott tanulmány –, hanem még másik ötöt is. A SZITE több térségi fórumon is egyeztetett elképzelése három – Ásványráró, Sérfenyősziget (Dunasziget) és Dunaremete térségében kialakított –, hajózsilippel, hallépcsővel és árvízelvezető csatornával kiegészített vízszintemelő fenékküszöbbel számol. Nagy hajók így sem közlekedhetnének a folyó medrében, de a kisebb jachtok használni tudnák a vízfelületet. A terv azt is tartalmazza, hogy összekötnék a szlovákiai Csallóköz és a Szigetköz mellékágait.

Forrás: Népszabadság Online