Duna-Tisza-köze vízgazdálkodási problémája – TÉZISGYŰJTEMÉNY
Az újabban nagy erőkkel nyomuló Duna-Tisza csatorna (DTcs) kapcsán az alábbi néhány adat és összefüggés figyelembe vételét ajánljuk, különösen, hogy a régi ötletet a mostani pozitív hívószavaknak megfelelően környezetbarát és helyi érdekű beruházásként tünteti fel a befektetői kör.
1) A Duna-Tisza köze eredendően a tavak országa volt. Egyrészt a Dunai-alföld területét a Duna árvizei látták el vízzel, másrészt a Homokhátság mélyedéseiben is meg tudtak maradni a vizek. Erről tanúskodik a II. József kori katonai térképészeti felmérés. (A felszínborítás története botanikus kutatók által részletesen fel van dolgozva.)
2) A szárazodáshoz a modernizáció során kialakított iparszerű tájhasználat vezetett. A táj vízmegtartó funkciójú részein is a profitot hatékonyabban termelő művelési módokat vezettek be (szántó, faültetvények, nagyüzemi művelés, öntözés/!/), amik nem igazodnak a táj eredendő működéséhez. A modern tájhasználatban nincs helye a víznek. A modern tájhasználatot a modern vízgazdálkodás szolgálja ki, kölcsönösen feltételezve egymást.
3) A vizek azért tűntek el, mert a modern vízgazdálkodás levezeti a vizeket. A modern vízgazdálkodás a tájban megjelenő természetes vizek területeit összeszűkítette: a tavakat lecsapolták, a széles és lassú vízfolyásokat keskeny és mély, egyenes csatornákká alakították, hogy a vizeket minél hatékonyabban levezessék. Ezt a rendszert ma is ebből a célból üzemeltetik, a megjelenő víztöbbleteket levezetik. Ezt belvízvédekezésnek hívják, és sok pénzt költenek rá évente.
4) A megoldás kulcsa tehát a megfelelő tájhasználat. A külső vízpótlás megoldása előtt meg kell oldani a helyben keletkező vizek megtartását, vagyis átfogóan: hogy legyen helye a víznek a tájban, vagyis a tájhasználatban.
a) A szárazodás megállítására nem alkalmas az iparszerű tájhasználat további fejlesztése (fokozása). Amíg a modern iparszerű tájhasználat koncepciózusan törekszik a táj kiszárítására (a természetszerű vízmegtartó funkciók felszámolására), addig koncentrált iparszerű vízpótlási eszközökkel nem lehet a táj megbomlott vízháztartási működését helyre állítani.
b) Az a tapasztalat, hogy ahol bevezették az iparszerű öntözést, ott a táj szárazodása felgyorsult.
c) A víz a tájban nem tud hasznosulni mesterséges víztestekben, hanem a táj természetes vízmegtartó rendszereiben tud; ezek a talaj, a növényzet, és az alsó légkör.
d) Olyan víz- és tájhasználati reform kell, ami megtartja a helyben jelentkező többletvizeket a tájban. Az úgynevezett belvizeket nem levezetni kell, hanem a tájban tartani. Ezt megfelelő felszínborítással lehet elérni, s ezt megfelelő művelési ágakkal és módokkal. A vízmegtartó művelési ágak a gyep, vizes élőhelyek, erdők.
e) Az erdők többlet-párologtatása a helyi léptékű vízkörforgások újraélesztéséhez szükséges. A kisvízkörforgások csökkentik a táj kiszolgáltatottságát a globális klímaösszeomlással szemben.
f) A megfelelő tájhasználat, tehát az eredendő tájműködés és felszínborítás helyreállítása, a valódi eszköz a szárazodás tágabb értelmezésében a klíma „változásának” gyógyítására.
g) Az ún. „klímaváltozás”, vagyis klíma globális szintű összeomlása regionális és helyi klímaösszeomlásokból áll. Erre példa a Homokhátság, ill. az egész Alföld modernkori története. A klímaösszeomlások elsődleges oka éppen az eredendő felszínborítás és tájműködés túl nagy felületű, arányú sérülése. A túlzott károsanyag-kibocsátás, s az egysíkúan emlegetett széndioxid, kettős értelemben is másodlagos, egyrészt mert ez a jelenség az iparszerű tájhasználat elburjánzásának következménye, másrészt nem az elsődleges ok, tehát félrevisz, hogy a megoldás kapcsán kizárólagosan ezt emlegetik.
5) A megfelelő tájhasználathoz megfelelő tájszemlélet szükséges, vagyis megfelelő gazdasági szabályzók (gazdaságpolitika). A mai (el)fogyasztói értékrend rendszerszerűen alkalmatlan a megfelelő megoldás biztosítására.
a) Ez a helyi érdekű gazdaság helyreállítását jelenti, ahol helyben záródó önfenntartó körfolyamatokban folyik a termelés.
b) Ehhez szükséges az országos – és az országost meghatározó külső – szabályzók olyan alakítása, hogy védve legyen a globalizációtól (világgyarmatosítás).
c) A globalizáció, és az ahhoz igazodó magyarországi politika, a helyi tájak és közösségek kinyitását, hasznainak profitosítását és kiszippantását jelenti. Ez a gyarmatosítás rendszere – legfontosabb eszközei a hitelre épült gazdaság, a kiskereskedelem nagykereskedelmi hálózatok alá szervezése, a külső energiafüggőség és az öngyarmatosítás, a helyiek rövidtávú érdekeltségének beépítése a különböző szinteken a megfelelő módon.
6) A DTcs és a hozzá kapcsolódó gazdaság-fejlesztési koncepció nem igazodik a táj eredendő működéséhez, s nem felel meg a tájban gyökeredző helyi érdeknek, hanem a jelenlegi modern gazdasági és tájhasználati rendszerbe tartozik. A koncepció szakmai alapjai hibásak, mert a természeti problémát nem természetszerű eszközökkel akarja megoldani, a társadalmi problémát pedig éppen a problémát létrehozó rendszer eszközeivel.
a) A vízháztartás kiegyensúlyozására nem alkalmas a Homokhátságot átvágó mélyrevágott csatorna, a magasan vezetett öntözőcsatornák alkalmazásával sem. A vízháztartás kiegyensúlyozásának kulcsa a megfelelő felszínborítás, amit vízmegtartó tájhasználattal érhetünk el.
b) Történelmi tapasztalat, hogy tájidegen fajok alkalmazása több kárt okoz, mint hasznot. A tájidegen fajok alkalmazása a hatékonyabb profittermelés eszköze. A hatékonyabb profittermelés a táj és a helyi népesség kiszolgáltatottságának növeléséhez, vagyis gyarmatosításához vezet.
c) A nagyvolumenű közlekedés fejlesztése nem helyi érdek, mert a helyi táj, emberek és gazdaság kiszolgáltatottságát, gyarmatosítottságát fokozza, és kizárólag a külső tőke, és kiszolgálóinak érdeke.
d) Történelmi tapasztalat, hogy a helyi gazdaságok kinyitása, bekapcsolása a világgazdaságba (globalizációba) a helyi gazdaság kiszolgáltatottságát növeli, a hasznai könnyebben kiszippanthatóvá válnak, miközben a profittermelés terhei helyben maradnak – környezeti és társadalmi értelemben egyaránt.
e) A DTcs a problémákat létrehozó helyzet további fenntartásának eszköze, ami egy modernizációs szinttel drágább-fejlettebb, s egy szinttel /nagyságrendel mélyítené a problémát (s nem megoldaná).
f) Erkölcsi és jogi felelősséget is felvet, hogy a kampány során bántóan agresszív marketing eszközöket használ a befektetői kör, pl. amikor a DTcs alternatívájaként a községek távoli területekre történő kitelepítését vetítik fel a polgármestereknek.
Összegezve, a megoldás (a Homokhátság, az Alföld és az Ország számára is egyaránt), hogy az eredendő működéssel szembemenő mesterséges iparszerű rendszerek visszabontása, és helyi érdekű önfenntartó-árutermelő vidékgazdaság kiépítése, amihez természetszerű (táj)gazdálkodás nyújt fenntartható alapot.
2011. december
Balogh Péter
SZÖVET
