Ez itt a tét: az Alföld jövője
A múlt évszázadban ötvenegy száraz és harminckét csapadékdús év volt az Alföldön. Aszálynál aszálykárt, belvíznél belvízkárt fizet a magyar állam, az elpusztult termés után nincs adóbevétele, a magasabb étolaj-, kenyér- és egyéb árak gerjesztik az inflációt.
Ha véletlenül minden kedvezően alakul, akkor az alacsony felvásárlási árak miatt állami intervenció szükséges. Az egyre magasabb árhullámok elleni védekezés se olcsó mulatság, a legutóbbi 100 milliárd forintba került. A Tisza szabályozásától napjainkig 960 000 hektár termőföld – az ország területének több mint egytizede (!) – szikesedett el, vált gazdaságos művelésre alkalmatlanná, megfosztva e térségek lakóit a munkalehetőségtől.
Mit javasol a vízügyi apparátus?
Az Új Vásárhelyi Tervre, a Tisza mellé épített vésztározókra 450 milliárdot szánnak. Az elmúlt másfél évtizedben 2,5 métert emelkedett az eddig mért legmagasabb árvízszint. Ezt tudnák csökkenteni nyolcvan centiméterrel. Nagy pénzért kis eredmény! Mi a vízszintemelkedés oka? A vízügy adatai szerint egyrészt a „mederelfajulás”, azaz kisebb lett a folyó keresztmetszete, másrészt a hullámtér feliszapolódása, feltöltődése.
Az árhullám tetőpontján a vésztározókba „zúgva-bőgve” bezúduló víz nyáron az intenzív párolgás miatt betöményedne, magas sótartalma az öntözött termőföldet elszikesítené. (Épp ezért tiltja jogszabály adott sókoncentráció feletti víz öntözési célú felhasználását.)
Nemcsak az „öntözővíz” minőségével, hanem a mennyiségével is probléma van. Az Alföld átlagos csapadékhiánya évi 200-250 mm. Pótlására a teljes árvízi vízmennyiségre (5-6 km3) szükségünk van, a tározókban ennek csak töredéke férne el. Mégis minden fórumon azt hirdetik, hogy megszüntetik a mezőgazdaság vízhiányát. Az öntözéshez persze el kell juttatni a vizet a földekre. A meglévő csatornahálózat felújítására és nagymértékű bővítésére mindösszesen 2500 milliárdot terveznek. Na és persze még kell egy, a teljes Alföldre kiterjedő, belvízösszegyűjtö csatornarendszer is, nagyjából ugyanennyiért.
A szikesedést, a talaj felső rétegének sófelhalmozódását nem vízügyi, hanem agrárkérdésnek tartják, így érdemben nem is foglalkoznak vele, sőt időnként még a létezését is tagadják. Úgy tervezik, végig bevízlépcsőzik a Tiszát, mondván vízi úton lehet majd legolcsóbban szállítani az alföldi búzát. Csak az a kérdés lesz-e búzafeleslegünk néhány évtized múlva. A szikes talajba – Móricz Zsigmondot idézve – csak bukfencet lehet vetni, nem búzát. Amikor a kihasználatlan vasúti vonalak megtartása a kérdés, akkor mi értelme volna új szállítási útvonalat létrehozni méregdrágán? Mert méregdrága lesz, ez biztos! A vízügyi adatok szerint a gátak mintegy egyharmadánál, 700 szakaszon „állékonysági problémák” vannak. Az ilyen gátszakaszokat még a híradók árvízi tudósításaiban is fel lehet ismerni, ugyanis homokzsákokkal kell megtámasztani hátulról, különben az árvíz eltolná a helyéről. Ezekre a szakaszokra rámenni sem lehet, a homokzsákokat is helikopterrel szállítják a védekezéshez. Ha végigvízlépcsőznék a Tiszát, akkor ezek helyett új gátakat kellene építeni, hisz a duzzasztás okozta vízszintemelkedés olyan, mint egy állandósított árvízi helyzet.
Ha folyamatosan duzzasztva tartanák a hajózás miatt a folyót, vajon hová tennének egy-egy árvíz során lezúduló három balatonnyi vizet? Ezzel a kérdéssel a vízügy is foglalkozik. Szakmai berkeikben már formálódik a „Mégújabb Vásárhelyi Terv”, a folyóval párhuzamosan vezetett „tartalékmederrel”, ide terelnék át az árhullámot. Ehhez ki kell ásni egy új folyómedret és meg kell építeni a hozzá tartozó gátrendszert. Ez legalább annyiba kerülne, mint amennyit az elmúlt 170 évben Tisza-szabályozásra költött az ország. Persze az új mederhez új hidak is kellenek.
Vásárhelyi Pál eredetileg a jelenlegi gátmagasság egytizedét tervezte, úgy számolta, ez bőségesen elegendő lesz az árvizek kordában tartására. Azóta ezt „korrigálják tapasztalati úton”, újabb és újabb állami beruházásokat sürgetve, miközben nemhogy javult volna, hanem csak romlott a helyzet. Az eddigi „egyenlő biztonság” elvét most már felváltotta a „differenciált kockázatvállalás” doktrínája.
A vízügy azt állítja magáról, hogy „második honfoglalóként” ők tették lakhatóvá az Alföldet, lecsapolva az ősi természetes mocsarakat. A mocsárvilág nem volt se ősi, se természetes. A mohácsi vész után mi magunk hoztuk létre, védelmi célból, így nehezítve az ellenség mozgását, búvóhelyet nyújtva a lakosságnak. Addig egy nagyon szellemes, a természettel nem harcoló, hanem erőit a magunk javára fordító módszert alkalmaztunk. Ez volt a fokgazdálkodás. Ha jött az árhullám a folyót kísérő övzátonyokon vágott nyílásokon, a „fokokon” keresztül, csatornák („vajasok”), erek, patakok, holtágak, morotvák, halastavak segítségével szétterítették a vizet, ideiglenesen elöntve a mélyebben fekvő réteket, legelőket, gyümölcsösöket. A Tisza vízszintingadozása három méter volt a jelenlegi tizenhárom helyett. A szétterített víz nagy része beszivárgott a talajba, feltöltve annak vízkészletét, aszályos időben biztosítva a növényzet vízszükségletét. Az árhullám levonultával a vízfelesleg visszatért a folyóba, megemelte annak vízszintjét, biztosítva a hajózáshoz szükséges vízmélységet. A visszatérő víz a szikesedést okozó sókat is feloldotta és magával vitte. A belvíz is ezen a hálózaton keresztül vezetődött el. A víz folyamatosan ki-be mozgott a fokokon, ezért nem alakultak ki pangó vizes, posványos területek. A halak a sekély (10-20 cm), gyorsan átmelegedő vizű kiöntésekben ívtak, a Tisza halbősége legendás volt. A víz levonulta után ugyanez a terület dús füvű legelői lettek a (bio)szürkemarha-exportunk alapja.
Ha a Tisza és az Alföld ökológiai rekonstrukciójának keretén belül, vidékfejlesztéssel egybekötve, az uniós forrásokat felhasználva, a jelenkor igényeihez és feltételrendszeréhez igazodva helyreállítanánk a fokgazdálkodást, akkor a legnagyobb árhullám is csak a gátak alját nyaldosná, az aszály ellen is jobban védve lennénk, a belvíz nem állna a földeken és újra teremne „halat, vadat, s mi jó falat” a mára terméketlenné vált szikföld. A mostani, néhány monokultúrában termesztett növény helyett egy mozaikos, sokféle terményt produkáló mezőgazdaság kevésbé lenne kiszolgáltatva a piac konjunkturális ingadozásainak. Ezt 5—8 éven belül meg lehet és meg kell valósítanunk, hisz az évenként elszenvedett kárunk és többletkiadásunk legalább ugyanakkora, mint az éves ráfordítási szükséglet.
A szerző kutató biológus
Forrás: Népszava, Forestpress