Népvándorlás kora

Lányi András cikke az Élet és tudományban, mely a “vidékfejlesztés” problémakörének összefüggéseit új megvilágításba helyezi.

A keresztény időszámítás 4. évszázadától kezdve a közép-ázsiai puszták lakói nyugat felé indulnak. Vándorlásuk láncreakció-szerű folyamatot indít el, ami egy többszáz évig tartó, véres és kegyetlen korszak névadója lesz: a népvándorlás koráé. Az Európát és Nyugat-Ázsiát elárasztó nomádok megjelenése egycsapásra véget vet a Földközi-tenger vidékén évezredek óta virágzó civilizációnak, és elsöpri az antikvitás legnagyobb, legjobban szervezett birodalmát, a rómait.
Ami akkoriban történt, IBUSZ-társasutazás ahhoz képest, ami napjainkban zajlik világszerte. Minden évben tíz- és százmillió számra hagyják el emberek a szülőföldjüket, hogy más országban keressenek maguknak lakó- vagy munkahelyet. S ennek az emberáradatnak az egyik fő célpontja ma is Európa. Vándorlásuk indítékai sem különböznek sokban az elődökétől: másfélezer évvel ezelőtt is egy – a mostaninál szerényebb és lassabb – felmelegedés okozta a közép-ázsiai puszták kiszáradását, melynek következményeként az egyre szaporodó pásztornépek már csak egymás rovására találtak maguknak megélhetést – vagy úgy sem.
Ma a globális felmelegedés és a harmadik világ túlnépesedése között hasonló, bár összetettebb kölcsönhatásokat ismerhetünk fel. A modern ipari civilizáció térhódítása jóvátehetetlen károkat okozott az élővilágnak, a biológiai sokféleség és az élőhelyek rohamos pusztulásával illetve kisajátításával (“lebetonozásával”) jár, a fosszilis tüzelőanyagokkal való esztelen tékozlás következtében eközben megváltoznak Földünk klimatikus viszonyai, a termőföld és a vízrendszerek pedig a szerves életet pusztító, mérgező anyagokkal telítődnek. Mindez a megélhetés alapvető eszközeitől (és terétől) fosztja meg az agrárnépességet. A technológiai fejlődés bőségesen kárpótolja ezért a gazdag országok tehetősebb lakóit – átmenetileg legalábbis. A gazdasági világversenybe későn és kényszerűleg kapcsolódó, úgynevezett harmadik világbeli országokat azonban nyomorba taszítja. Növekvő eladósodásuk és kiszolgáltatottságuk arra kényszeríti őket, hogy elfogadják a világpiac játékszabályait (nem éppen önként: ebben a fogyasztói jólét ellenállhatatlan reklámján kívül és előtt hatalmas szerepe van a háborúknak, puccsoknak és a politikai zsarolásnak). Fejlődő országoknak nevezik őket, s ez a csúfszó legyőzetésük beismerése: beletörődtek, hogy saját hagyományukat “elmaradottságnak”, az idegen mintákhoz való alkalmazkodást “fejlődésnek” nevezzék. Hiszen ez a fejlődés nem a saját civilizáció kibontakozását, a helyi természeti és civilizációs adottságok közötti magasabb rendű összhang megteremtését jelenti, hanem a minden áron való alkalmazkodás erőfeszítését, amely sem a társadalmi együttélés minőségére, sem a természeti környezet állapotára nincs és nem is lehet tekintettel.
Kevéssé köztudott, hogy a legszegényebb régiókban tapasztalható népességrobbanás épp ezeknek a tendenciáknak köszönhető. Egyrészt a népesség reprodukcióját szabályozó hagyományos kulturális mintázatok, társadalmi intézmények széthullásának, másrészt a nyomorúságnak. A földjét és létbiztonságát elveszítő család tulajdonában egyetlen eszköz maradt a megélhetés biztosítására és a “versenyképessség” fokozására, amivel szabadon rendelkezhet: a gyermek. Földjét bérli, vagy maga is bérmunkát végez, a génkezelt vetőmagért, az indusztrializált mezőgazdaságot életben tartó vegyszerekért, a kiszáradó földek öntözéséhez szükséges energiáért, berendezésért másoknak fizet. A gyermek előállítása és felnevelése ellenben házilagosan történik, s a “termelő eszköz”, a nő még mindig – vagy egyre inkább – kiszolgáltatott a családfő akaratának. A családtervezés pedig ismeretlen vagy éppen bűnös fogalom a szemükben. A modernizáció elemi vívmányai ugyanakkor jelentősen lecsökkentették a gyermekhalandóságot. Ahol az élet színvonalának emelkedésére nincs kilátás, ott tehát a népesség szaporodása megállíthatatlan. Ez akkor is a természeti erőforrások túlhasználatához és kimerüléséhez vezetne, ha nem jelennének meg – a nemzetközi hitelintézetek, multinacionális cégek és fejlesztő szervezetek masszív támogatásával – az óriási léptékű, durván környezetromboló technológiák, amelyek a fejlődés zálogaként és a civilizáció áldásaként hirdetik magukat.
Íme, együtt találjuk – hatványozott méretekben – a népvándorlás indítékait: a túlnépesedést és a természeti környezet eltartó képességének hanyatlását. Az eredmény sem lehet más, mint amire az írás bevezetőjében utaltam. Az éhínség, pusztító népbetegségek, helyi háborúk által sujtott térségek lakói felkerekednek, új hazát keresnek. A kipusztított őserdők, elsivatagosodó sztyeppék lakói, a monokulturás, nagyipari mezőgazdaságban feleslegessé lett embermilliók először a (rendszerint tengerparti) nagyvárosok felé tartanak, s ezek lakosságát duzzasztják az elviselhetetlenségig. De egyre nagyobb részük követi az országaikból kiáramló profit és az exporttermékek útját: Európába, Amerikába.
A szegény régiók és földrészek lakóinak vándorlása az ígéret földje felé folyamatos, megállíthatatlan és kezelhetetlen. Mellesleg, jövedelmező üzletág, mint a rabszolgakereskedelem – gyakran nem is különbözik attól. Rengeteg szenvedéssel jár: otthonuk, megszokott életvitelük, önbecsülésük feladását követeli tőlük. A befogadó országokban pedig feloldhatatlan konfliktusok, társadalmi ellentétek forrása. Az idegen etnikum beáramlása ekkora tömegben a bennszülött többségi társadalomra nézve is valóságos veszedelmek forrása. Az élet minden területére kiterjedő különbségek békés együttélése jámbor filantróp óhajnak elmegy, a gyakorlatban lehetetlen. A többség okkal és joggal sérelmezi az ízlését bántó, nyugalmát fenyegető, az élet hagyományos formáit kikezdő magatartásformák tömeges jelenlétét a mindennapi élet megszokott területein. A jövevényeket pedig sérti és frusztrálja a nyílt vagy leplezett idegenkedés, akár eredeti identitásuk megőrzéséért küzdenek, akár az asszimiláció stratégiáját választják. A színesbőrű és a fehér középosztály békés együttélését reklámozó filmsorozatok és televiziós műsorok mit sem árulnak el a jövevény és bennszülött szegények közötti, öldöklésig menő ellentétekről, melyek mindennaposak a metropoliszok elővárosaiban.

Magyarország sajátos körülmények között lépett a népvándorlás korába s vált a tömeges migráció célpontjává. Bizonyos értelemben megelőztük korunkat. Egyrészt saját, belső népvándorlással és saját, harmadik világbeli színvonalon élő etnikai kisebbséggel rendelkezünk. Másrészt a jóléti társadalmakra jellemző népességfogyatkozást tudtunk produkálni – jólét nélkül. Ez utóbbi magyarázatát sajátos, köztes helyzetünkben látom. Az Európa nyugati felét jellemző életstandardok igényként – csakhogy elérhetetlen igényként! – mindig is jelen voltak hazánkban. Éppen ezek az igények hajtották a hatvanas évektől kezdve általános, önkizsákmányoló, gürcölve felhalmozó kispolgárosodás törekvéseit. Melyeknek a meg nem születetett gyermekek milliói estek áldozatul. A fejlődésképtelen államszocialista berendezkedés kilátástalansága, a társadalmi szolidaritás megszűnése, a rövidtávú önzésre építő életstratégiák sikere sem kedvezett a gyermekvállalási hajlandóságnak.
A félreértések elkerülése végett: az ország, ugyanúgy mint Európa nagy része, sűrűn lakott, ökológiai értelemben, ha úgy tetszik, túlnépesedett. A hazai népesség fogyatkozása mégis problematikus, legalábbis két szempontból. Egyrészt az elöregedés és az idősekről való gondoskodás súlyos terhet ró a csökkenő létszámú aktív korosztályokra, ez pedig súlyos társadalmi feszültségek forrása és még inkább az lesz a közeli jövőben, másrészt a keletkező viszonylagos népesedési vákuum óhatatlanul vonzza a gyorsabban szaporodó népeket. A tömeges bevándorlást pedig, a fentebb jelzett okokból, károsnak kell mondanunk, minden ezzel kapcsolatos rövidtávú gazdasági megfontolástól függetlenül.
A népesség eloszlása és vándorlása az ország egyes részei között eközben elképesztő különbségeket mutat. A főváros és környéke ma már az országlakosok majd egyharmadának ad otthont, egyes vidéki térségek ellenben elnéptelenednek. Mindkét tendencia megértése történelmi visszatekintést kíván.
A magyar nagyvárosok fejlődése és eloszlása a polgárosodás és városiasodás nagy korszakában meglehetősen egyenletes volt. 1918 után azonban a nagy és gyorsan modernizálódó regionális központok egyetlen kivétellel idegen fennhatóság alá kerültek. Ez az egy, Budapest, vetélytárs nélkül vált a beruházások túlnyomó részének célpontjává már a két világháború között, ugyanakkor fogadta az elcsatolt területekről menekülő középosztály zömét. A gyors növekedés az államszocializmus korában vált követhetetlenné és rombolóvá, hála a rendszer erőszakos központosítási törekvéseinek, valamint az erőltetett iparosításnak. A programszerűen kifosztott, majd kollektivizált falvakból elmenekülő agrárnépesség is az iparvárosokban, elsősorban Budapesten talált munkát és tudott eltűnni a gazdatársadalmat kíméletlenül üldöző osztályharcos mentalitás elől.
Ma a főváros lakossága lassú fogyást mutat. A környezet romló állapota, a légszennyezés, a zaj, a zsufoltság, a zöldterületeket lelkiismeretlenül beépítő ingatlanspekuláció a várost egyre kellemetlenebb és egészségtelenebb lakóhellyé teszi. Aki teheti, a környező falvakba menekül. A folyamat mégsem hasonlít a szuburbanizáció és dezurbanizáció ismerős tendenciáira. Ugyanis nem (csak) a tehetős középosztály távozik, hanem szegény emberek sokasága, akik nem tudják megfizetni a városban emelkedő lakbéreket, vagy gyermekeiket szeretnék kimenekíteni az
egészségüket károsító környezeti körülmények közül. A szegényes növekedés viszonyait leképező agglomerációs települések a városias zsufoltságot a falvakra jellemző hiányos infrastrukturális ellátottsággal párosítják. Településszerkezetről vagy rendezett arculatról, fejlesztési koncepcióról e települések kapcsán nemigen beszélhetünk.
A falusi és mezővárosi társadalmat több egymást követő rendszer verte szét. A birtokát vesztett dzsentri – a falusi középosztály – már korábban a városi hivatalok felé távozott. A vidéki zsidóságot, melynek szerepe a kereskedelem és a különféle szolgáltatások területén nálunk abszolút meghatározó volt, elpusztították. A birtokos gazdákat a téeszesítés tette tönkre, gyermekeik többnyire a városokba menekültek. Végül az extenzív iparosítás vagy félmillió falusi életében állandósította az ideiglenességet: ingázóként éltek és dolgoztak, gazdagítva a várost, melynek ugyanúgy nem váltak igazi lakóivá, ahogy a falu sem lehetett többé igazi otthonuk. A falvak elöregedése illetve a magasabb iskolázottságú, magasabb jövedelmű rétegek hiánya hanyatláshoz vezetett. Ennek a hosszú és összetett történelmi folyamatnak a végeredményét láthatjuk ma lassan pusztuló, érdekérvényesítésre, önsegítésre képtelen falvainkban. A mostani, kilátástalanul kedvezőtlen gazdasági feltételekben a falu ellehetetlenülésének nem az okát, hanem a következményét látom.
A nagybirtok újjászerveződése, a családi gazdaságok tönkremenetele, az iparszerű mezőgazdaságot támogató, tájgazdálkodásra, szociális szempontokrta érzéketlen támogatási politika sokakat arra indít, hogy megkondítsák a lélekharangot a falu felett. E felfogás hívei a városok felé tartó migráció újabb hullámával, falvak sokaságának a megszűnésével számolnak, s mindezt a modernizáció természetes velejárójának tekintik. Ez a régivágású “modernség” azonban nem vet számot azzal, hogy belátható időn belül a város nem lesz képes munkát adni újabb bevándorlóknak. Valamint azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a magyar mezőgazdaságnak éppen a munkaintenzív, sajátos helyi adottságokra alapított kultúrák fejlesztése adna esélyt az olcsó és igénytelen tömegtermékkel elárasztott kül- és belföldi piacon. Ehhez pedig földhöz értő, helyben lakó emberekre, korszerű szolgáltatásokkal ellátott falvakra volna szükség. Eközben a természetközeli gazdálkodási módok Európaszerte jelentkező reneszánsza szerény mértékben ugyan, de nálunk is
érezteti hatását.A lehetőségek megragadását, sajnos, akadályozzák a tömegtermelés és az új latifundiumok támogatásához fűződő, a politikában erőteljesen képviselt érdekek. A másik oldalon a városi fiatalság egy töredéke, valamint az ökológiai felismerésekre érzékeny értelmiség
kezdi felfedezni a természetközeli, falusi életforma előnyeit, ami újfajta ingázó, kétlaki életforma kialakulásához vezethet.
Látjuk tehát, a vidékfejlesztési koncepciók küzdelme nyitott, kimenetelét senki se láthatja előre. Márpedig Magyarországon a belső migráció jövendő alakulását e vita kimenetele fogja eldönteni.