Tájfajták bevetésre várva

Az utóbbi években a termelésből kiszorult tájfajták a világ számtalan pontján újra a reneszánszukat élik. Mi a helyzet nálunk?

Kisebbfajta tragédia, hogy felemás gazdasági, politikai fejlődésünk eredményeképpen az elmúlt fél évszázadban a magyar mezőgazdaságot letarolta a nagyüzemi termelésszervezés falansztere, visszaszorítva az amúgy végtelen változatosságú pannóniai kultúr-flórát, és végzetesen lecsökkentve a termelésben jelenlévő növényfajták számát. Ez a visszafejlődés nem pusztán gasztronómiai veszteség, hanem komoly élelmezésbiztonsági és gazdasági rizikófaktor is – amint azt az Attila úti Mezőgazdasági Könyvtárban a Védegylet és a Biokultúra Központi Klub szervezésében megtartott előadásból megtudhattuk. De vajon ki és mit tud tenni a folyamat megfordítása érdekében?

Ma talán meglepően hangzik, de a huszadik század elején az országban nem egyfajta búzát, répát, káposztát termesztettek. Egy növényfajtán belül alfajok és változatok százai alakultak ki az évszázados háztáji nemesítés során – olyanok, melyek a legjobban reagáltak az adott mikroklíma, geológiai szerkezet és társadalmi-gasztronómiai elvárások mátrixára. A modern nagyüzemi mezőgazdaság azonban nem ér rá apróságokkal bíbelődni: olyan hibrideket használ, melyek a világ minden mikro- és makroklímáján jól teljesítenek – persze csakis megfelelő vegyszeres támogatás segítségével. Így alakulnak ki a szupermarketekből oly jól ismert, hatalmas, szép, vízízű zöldségek, gyümölcsök, melyek ellen szép lassan fellázad az európaiak gasztronómiailag érzékenyebb része. A tájfajták felélesztéséért vívott harc európai letéteményese a „Let’s Liberate Diversity” elnevezésű évente megrendezett fórum, melyet, ha minden jól megy, 2011-ben Magyarországon rendeznek meg.

Az átállás a vegyszerigényes globál-gabonáról a munkaigényes tájfajtákra nem egyszerű feladat. Az egyik legnagyobb nehézség ezek nehéz hozzáférhetősége. Sok, egykor jól menő tájfajta örökre kihalt. Sokat őriznek mezőgazdasági génbankokban, ám ezek nem szívesen tárgyalnak a gazdákkal – kivételt jelent pl. a tápiószelei Agrobotanikai Intézetben működő génbank, melyben nemcsak kultúrnövények, de vadon élő fajták magjait is őrzik.

A tájfajták térnyerésének legnagyobb akadálya azonban mégis csak a multinacionális vetőmag-kereskedők ellenérdekelt volta. A világ vetőmag-kereskedelmének túlnyomó részét 3-4 cég uralja: ezek a cégek nagy számokkal szeretnek dolgozni, tájfajták vetőmagjait nem is fogadják be, ezek ugyanis nem felelnek meg az ő követelményeiknek: azaz nem hoznak egyenletesen jó minőségű és mennyiségű termést minden éghajlaton megfelelő vegyszeres segítséggel.

A Védegylet képviseletében előadó Kiss Csilla helyzetértékelése szerint Magyarország a legjobban a gyümölcsfajták diverzifikációjában áll – a gyümölcsfa családi érték, és azonnal fogyasztható, eladható termést hoz, ezért a mai napig nagy számban állnak rendelkezésre. Nem ilyen vidám a helyzet a zöldségek terén, de a legszomorúbb a helyzet a gabonák esetében – itt végzett a legalaposabb pusztítást a nagyüzem. Ma mindössze két őshonos, biogazdálkodásba vonható gabonafajta elérhető Magyarországon.

Pedig a tájfajták bevetése nem pusztán mezőgazdasági vagy gasztronómiai előnyöket jelenthet. A munkaigényes, jó hírnevű, drágán piacosítható egyedi zöldségek, gyümölcsök, illetve a belőlük készülő feldolgozott termékek – párlatok, lekvárok, befőttek, stb. – komoly helyi munkahelyteremtő tényezővé válhatnak. Ráadásul segítenek megőrizni kulturális örökségünket is, ami némi áttétellel agro- és gasztroturizmust is vonzhatnak.

A kérdés tehát semmiképpen sem a biotermesztők magánügye, az állam azonban némileg visszafogottan viselkedik a kérdésben. Garics János, a Földművelési és Mezőgazdasági Minisztérium osztályvezetője nem túl derülátó a tájfajták közvetlen jövője kérdésében.

Elmondás szerint az EU 2007-ben hozta az első olyan irányelvet, ami lehetővé teszi a tájfajták szaporítóanyagának forgalmazását, de csakis a szántóföldi növények esetében. A második irányelv, mely a zöldségek fajtáit szabadítja fel, 2009-ben született, és a 2010 végéig helyet kap a magyar jogszabályok közt is. A gyümölcsökkel még nem foglalkozott az EU, de ami késik, nem múlik. Az év végére tehát kinyílnak a lehetőségek a tájfajtákban érdekelt zöldségtermesztők előtt – bejegyeztethetik tájfajtáikat a nemzeti fajtakönyvbe, és forgalmazhatják azok szaporítóanyagát.

Garics János azonban kételyének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy mekkora sikere lesz ezeknek a fajtáknak – állítása szerint több fajta ma már nem bírja a megváltozott környezeti viszonyokat, a szennyeződést, a kemikáliákkal átitatott talajt. Mindenestre az FVM annyit tud tenni, hogy megteremti a tájfajták érvényesülésének lehetőségét, pályázatokat ír ki, de a kereskedelmi infrastruktúra kifejlesztésében és a kereslet növelésében nemigen tud segíteni – ez továbbra is a civil szervezetekre marad, mint pl. az „Élő Tiszáért Mozgalom” vagy a „Tudatos Vásárlók Egyesülete”. A fajták fenntartásában és rendszerezésében élen jár a „Gyümölcsész Lista” az interneten, vagy az „Ormánság Alapítvány”.

Kiss Csilla az előadás után kérdésünkre azt válaszolta, hogy noha számos kezdeményezésről tud, még sokat kell várnunk arra, hogy a vendéglők asztalán rendszeresen a legválogatottabb tájfajtákkal találkozhassunk. A már jelenleg is működő csatornák a defenzívába szoruló piacok, a Magosz szociális bolthálózata, a Havanna lakótelepen megnyílt Tanyabolt és más közvetlen termelői boltok, ám arról egyelőre szó sincs, hogy ezek állandó áron, mennyiségben és minőségben tudnának olyan árút szolgáltatni, amire egy magát komolyan vevő vendéglő építhetne.

A Molnár B. Tamás által indított Bűvös Gazda mozgalom egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – úgy fest, hogy a gazdák nem tudták szavatolni az állandóságot.Most, hogy a jogszabályi háttér engedékenyebbé válik, és lassan elhárul az akadály a tájfajták vetőmagjainak kereskedelme elől, valami óhatatlanul is beindul. Ezek után ahhoz, hogy a tájfajták végképp beépüljenek a regionális és magyar gasztronómiába, már csak a stabil kereslet, a stabil kínálat és a kettő közt működő stabil infrastruktúra hiányzik.

Forrás: Diningguide