Tervek, tények, kapavágások
Tavaszi szél vizet áraszt – szinte minden évben Magyarországon. Idén is kijutott belőle bőven, és jut még sajnos hetekig. Érthető hát az érdeklődés a Vásárhelyi-terv dolgairól. Bár a tervet bemutató tanácskozások százain, híradások ezrein, kiadványok tízezrein vagyunk túl, nem Czigler László az egyedüli (Csak a gond van vele, április 8.), aki felületesen nyilatkozik.
Az utóbbi években szélsőségessé vált időjárási viszonyok, a Tisza vízgyűjtőjén történt változások és a rendkívüli árvizek kihívására válaszol az új Vásárhelyi-terv. Mivel az árvíz elleni biztonság a hagyományos technikákkal, csupán a gátak magasításával nem növelhető tovább, hatékonyabb megoldásra van szükség, ez pedig az árvízszintek csökkentése. Mi kell ehhez? Először is el kell távolítani a lefolyás akadályait, így növelve az árvízi meder vízszállító képességét. A ritkábban jelentkező rendkívüli vízmennyiséget pedig – hogy lakott területet ne önthessen el – “kivezetni” a hajdani ártérbe, az itt építendő árapasztó tározókba. A Vásárhelyi-terv másfél-két évtizedre tervezett teljes megvalósítása után így elérhető a legnagyobb árvizek szintjének közel egyméteres csökkentése a veszélyeztetett folyószakaszokon.
Az ellenzék rendszeresen politikai támadások célkeresztjébe veszi a Vásárhelyi-terv munkálatait. Április 9-én például Turi-Kovács Béla azt nyilatkozta, hogy “a kabinet az Orbán kormány idején előkészített Vásárhelyi-terv végrehajtását elhalasztotta, az első kapavágások csak most történnek meg…”. Három állítás, három tévedés.
Először. Orbán Viktor kormánya nem készítette elő a Vásárhelyi-tervet. Nem vitatom, hogy felvetődött, de előkészítésről szó sem volt. A terv megvalósításáról 2003-ban a Medgyessy-kormány döntött, 2004 júniusában fogadta el az Országgyűlés a róla szóló törvényt, és a Gyurcsány-kormány kezdte meg a megvalósítást. Hány kiviteli tervet, környezeti hatásvizsgálatot, hatósági engedélyt, elvégzett régészeti feltárást, lefolytatott közbeszerzést hagyott maga után az Orbán-kormány?! Hány hektár földet vásároltak vagy sajátítottak ki az építkezésekhez?! Hány gazdát kártalanítottak?! Sehányat.
Másodszor. A kormány nem halasztotta el a terv megvalósítását. A parlamenti döntés után néhány hónap alatt rekordgyorsasággal jutottak a beruházások kivitelezési szakaszba. Sem politikai, sem anyagi akadálya nem volt a terv haladásának, de szakmai és jogi igen: demokratikus jogállamban ekkora fejlesztésekhez idő kell, hiszen komoly tudományos előkészítésre és társadalmi egyeztetésekre van szükség. A Vásárhelyi- terv tempója rekord, ha a hasonló külföldi, akár német, akár holland hasonló vízügyi fejlesztésekéhez hasonlítjuk, akár ha a hazai nagy programokéhoz, például a gyorsforgalmi utak építésének előkészítéséhez.
Harmadszor. Az első kapavágások másfél éve megtörténtek, nem most fognak. Most, árvíz idején egyébként tilos a gátakon építkezni. 2005 végéig 10 milliárd forint értékű munkát végeztek el, mintegy 25 milliárd volt a lekötött szerződésállomány, nagyrészt 2006 végi befejezéssel. De a projektek egyharmada el is készült már, például a tiszanagyfalu-rakamazi nagymorotva revitalizációja; a tivadari híd környezetében a hullámtér rendezése, a kisari partbiztosítás megerősítése, a Kósdi-zsilip megszüntetése, helyén új töltés építése, a Csongrád alatti partbiztosítás, a tiszaalpári, kanászéri zsilip felújítása, a Szeged-Tisza-sziget közti töltésfejlesztés.
Megkezdődött az építkezés a cigánd-tiszakarádi tározónál és a tiszaroffi tározó tiszai töltésénél, a Lónyay-főcsatorna torkolati műtárgyánál (mely 100 km gáttal egyenértékű), Tószeg árvízvédelmi rendszerénél, a Körös-torok alatt és a vezsenyi nyári gátnál. Nyárra elkészülnek. A kivitelezőké a terep, és az árvíz után azonnal kezdődik a munka a Bivaly-tónál, a tiszadobi nyári gátnál, a tiszaroffi árvízi tározónál, a csongrádi partfal építésénél. Épül tehát két árapasztó tározó (Cigánd és Tiszaroff), melyek az év végére készülnek el. További projektek (köztük három tározó) előkészítése pedig elkezdődött, hogy 2007-ben is haladjon a munka: például a töltésfejlesztés Tiszaszalka, Tiszagyulaháza és Tiszacsege, Tiszasüly térségében.
Nemcsak politikusok képesek félrevezetni a közvéleményt. Ha valaki kritikát ír, minimális követelmény, hogy ismerje a kritika tárgyát, és valamilyen szinten értse azt. Czigler Lászlónak a tiszai vízrendszerről több megállapításával egyetértek, ám cikkében olyan célt tulajdonít a VT-nek, amely fel sem merült, és olyan javaslatot tesz, ami viszont szerves része a tervnek.
Czigler vélekedésével ellentétben ugyanis egyáltalán nincs olyan elképzelés, hogy a Vásárhelyi-terv 30-40 évenkénti elárasztásra szánt árapasztó tározóiban nyárra öntözővizet tartalékoljanak. Szerepel viszont a tervben, hogy a Tisza árvizeit elsősorban a mértékadó védképességűre kiépülő árvízvédelmi töltések közötti nagyvízi mederben kell levezetni. Ezért a meglévő védműrendszer gyenge pontjainak megerősítése is bekerült a VT programjai közé. Ám a VT elsősorban több teret ad a folyónak, javítani akarja az áramlási, vízszállítási feltételeket.
Czigler is megállapítja, hogy a gátak további magasítása nem megoldás. Ma már 150 év tapasztalatával okosabbak vagyunk Vásárhelyi Pálnál, de településeket nem akarunk megszüntetni, embereket nem akarunk áttelepíteni. Ezért lehet szükséges olykor több mint másfél milliárd m3 víztömeg kivezetése az épülő tározókba (közel annyi, mint a Balaton víztérfogata). Csakis a védképességet meghaladó, gátszakadással és kiöntéssel veszélyeztető, statisztikailag igen ritkán előforduló rendkívüli magasságú árhullámoknál kell árapasztás. Csupán fokgazdálkodással ezt a problémát nem lehet kezelni. Az viszont részletesen szerepel a tervekben, évek óta, hogy ahol lehetséges, ott a fokgazdálkodáshoz hasonló tájgazdálkodási rendszereket kell működtetni rendszeres vízkivezetéssel.
Bár a VT mindenekelőtt az emberek életének és javainak védelmét szolgálja, a vidékfejlesztés új lehetőségeinek megteremtése és az árterületek ökológiai fejlesztése is hozzá kapcsolódik. A terv stratégiai környezeti vizsgálata az erre alkalmas néhány ponton javasolta a rendszeres tározást, miután a térség a víztöbblet és a vízhiány kettős szorításában él. De alapvető követelmény, hogy az árvízi tározók működtetése az ökológiai rendszerek fejlesztésével és megőrzésével összehangoltan történjen. Ezért vízügyi mérnökökkel közösen tájtervezők, biológusok, ökológusok, agrár-környezetvédelmi, természetvédelmi szakértők sokasága dolgozik évek óta a terveken.
Példaként érdemes megnézni a cigándi tározót. Elsődleges célja az árvízi biztonság, a vízbeeresztés szelvényében 25 cm-rel járul hozzá, hogy a Tisza mentén az érvényes mértékadó árvízszinthez képest 1,0 méterrel magasabban levonuló jégmentes árvíz szintje csökkenjen. Emellett európai uniós támogatással 3500 hektárnyi tájgazdálkodási mintaterületet alakítanak ki a térség népességmegtartó erejének növelése végett. A rendszer az ártér reaktiválását jelenti szabályozott vízkivezetéssel. A természetvédelem érdekében helyreáll a természetes ártérre jellemző, állandó kétirányú víz-mozgás a folyó medre s ártere között, és létesül 500 hektár vizes élőhely.
Ennyit árvíz idején a fokokról, a kapavágásokról meg a tényekről.
A szerző környezetvédelmi és vízügyi miniszter
Forrás: www.nol.hu
Csak a gond van vele…
Czigler László, 2006. április 9.Már több mint 170 éve mentik az Alföld népét az árvíztől, belvíztől a vízügyi szakemberek. Már több mint 170 éve fizeti az ország népe a gátépítés költségeit. Már több mint 170 éve vonul ki a falvak apraja-nagyja, a katonaság a gátakra, ha jön az árvíz. Már több mint 170 éve áll tavasszal a földeken a belvíz. És újabb és újabb beruházások szükségesek az egyre emelkedő árvizekkel szemben. És a belvízveszély se múlik. Viszont a 170 éve megoldatlan problémák mellé sikerült még kettőt létrehozni: az egyik az aszály, a másik a szikesedés.
Vásárhelyi Pál, amikor megtervezte az árvizektől biztosan védő gátrendszerét, úgy számolt, hogy a jelenlegi gátmagasság egytizede bőségesen elegendő az árhullámok kivédésére. Ebben egy “picit” tévedett, 1879-ben Szegedet teljesen elmosta a víz. Az európai fővárosok segítségével építették újjá, hálából róluk nevezték el a helyi körutakat.
A második probléma az első “megoldásából” adódott. Belvíz csak lefolyástalan, gátakkal körülzárt területen alakulhat ki, hisz ha semmi sem gátolja a lefolyást, akkor a víz magától elfolyik. A gátépítéssel egy időben rögvest neki lehetett állni csatornákat, átemelő telepeket építeni, szivattyúkat telepíteni a gátak mögött összegyűlt víz eltávolítására. Ez is az állami költségvetés kontójára megy már 170 éve.
Vajon jó-e az az elgondolás, amely 170 évi munka után sem vezet eredményre?
Vásárhelyiék egy elmocsarasodott Alföld rendbetételéhez kezdtek hozzá a nyugati vízrendezési minták alapján. A nálunk sokkal csapadékosabb Nyugat-Európában a vízügyi mérnököknek csak egyetlen feladatuk volt, gond nélkül elvezetni a felesleges vizet. A Kárpát-medencében már egy kicsit összetettebb a helyzet, itt a csapadék és a párolgás éves mértéke közel egyenlő, sőt az Alföld egyes területei több vizet párologtatnak el egy év alatt, mint amennyi csapadék hullik rájuk. A talaj kiszárad, és máris itt az aszály. A párolgó talajnedvesség felszínre hozza az ásványi sókat, így a talaj elkezd szikesedni, ami szintén nem tesz jót a földművelésnek.
Mindig ilyen mocsaras volt az Alföld vagy csak a Vásárhelyiék idején? Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az Alföldet mi magunk, szándékosan mocsarasítottuk el katonai célokból, az ország védelme érdekében. Így próbáltuk megnehezíteni a török, illetve később a Habsburg-csapatok mozgását, hisz a lápi világban a nehézlovasság is, az ágyúk is elakadtak, míg a helyet jól ismerő könynyűlovasság (a “huszárok”) meglepetésszerűen rajtaüthettek az ellenségen, és a vízi világ a lakosságnak is kitűnő búvóhelyet nyújtott.
Mi volt a helyzet Mohács előtt? Őseink egy egészen egyszerű ásóval, kapával fenntartható gazdálkodást folytattak a vízzel, amit a szakirodalom fokgazdálkodásnak hív. Ez lényegében egy ember által irányított árvíz volt, amelyben nem az volt a cél, hogy a vizet kivezessék az országból, hanem az, hogy a vízfelesleget az előre meghatározott helyekre irányítsák, s az azt öntse el, pótolva az Alföld vízhiányát. Ekkor a Tisza legkisebb és legmagasabb vízszintje közötti különbség 3 méter volt, most 12-13 méter. A folyót kísérő természetes töltések nyitásával és zárásával (ásó, kapa!) egy-egy falu lakossága maga döntötte el, hogy mely területeket árasztja el. A nyitás és zárás időpontjától függően lehetett az egyik évben ugyanaz a terület halastó, másik évben dúsfüvű legelő. Azt is egyszerűen meg lehetett oldani, hogy az egyik évben az elárasztott területen halat és kacsát neveljenek, a következő évben az így megtrágyázott és fonálféregmentes földön konyhakerti növényeket ültessenek, a harmadik évben pedig gabonát termeljenek.
A településeket helyi magaslatokra építették. Az Alföldön már egy-két méter szintkülönbség is számít (pl. a csarodai kora középkori templomot még a beregi árvíz sem öntötte el). Ahol nem találtak ilyen kis magaslatot, ott csináltak. A falu közelében mindig egy helyről termelték ki a földet, így a biztonságos magasságban lévő falu mellett egyből volt egy halastó is, s a környező földekről odavezethették a vizet.
A vízügyi mérnökök álmainak netovábbja az új Vásárhelyi-terv. A tovább már statikai okokból nem magasítható gátak közé szorított folyó közelébe alkalmi víztározókat terveznek. Ide akarják átvezetni a gátak közé már nem férő vizet. Szerintük ez a víz majd jó lesz nyáron öntözni is. Itt is van egy pici gond. Ahogy kisüt a nap, a tározók vize elkezd intenzíven párologni. A balatoni vízállásjelentésekből tudhatjuk, hogy egy aszályos nyáron 60-90 cm-t is csökkenhet a vízszint. Véletlenül azt is tudjuk, hogy pl. a Tisza-tó átlagos mélysége 1,2 méter. Így nem sok vizünk maradna öntözni, ám nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a tározókban megmaradt víz ugyanannyi ásványi sót tartalmaz tavasszal is mint nyáron, csak közben a víznek több mint a fele elpárolgott. Az általános iskolai kémiatudásunkat felelevenítve rájöhetünk, hogy így az ásványi sók töménysége a kétszeresére nő, és azzal a vízzel már nem szabad öntözni, mert a termőtalaj elszikesedik és végül nem terem semmit. Mezopotámia gazdasági összeomlásának oka az elszikesedés miatt folyamatosan csökkenő termésátlagok voltak, de az ókori Róma is sóval vetette be Karthágó helyét, hogy örökre eltüntesse legnagyobb riválisát.
Vissza lehet-e térni a jól és olcsón működő fokgazdálkodáshoz, amikor a mélyen fekvő területek egy részét már beépítették lakóházakkal, ipari üzemekkel? Hozzáértő szakemberek az építési engedélyek kiadásánál elfelejtették figyelembe venni, hogy a víz a mélyen fekvő területeken gyűlik össze először. A beregi árvíz a falvak újonnan épült részeit öntötte el. Az összeomlott házak újjáépítése során sem gondolkoztak el azon, hogy azokat talán nem ugyanott kellene felépíteni. Ennek ellenére állítom, hogy ha az eredeti fokgazdálkodást visszaállítani nem is lehet, annak logikáját, működési törvényszerűségeit felhasználva kidolgozható és megvalósítható egy olyan rendszer, amely lényegesen csökkenti az árvízszintet, megoldja a belvíz problémáját, minimalizálja az aszálykárt és gátat vet a szikesedésnek. Az Európai Unió előírásainak megfelelően egymillió hektárt ki kell vonnunk a mezőgazdasági termelésből. A helyreállított fokgazdálkodásnál ezek a területek épp a termelés számára értéktelen szikesek, illetve gyakran elöntött területek lennének. A terület változatos mozaikos növényvilága nemcsak egy ökológiai gazdálkodásnak lehet az alapja, hanem a Tisza-völgy ökoturizmusának is. A kialakuló egyedi élővilág nagyobb vonzerőt jelenthetne a falusi turizmusnak, mint a mostani monokultúrás kukorica- és búzamezők. Az új-régi természetközeli rendszer megvalósításának költsége nem nagyobb, mint az új Vásárhelyi-tervé, érdemi fenntartási költséget nem igényel, és egy sokszínű, több lábon álló gazdálkodás alapját adhatja. Bizton elnyerné az Európai Unió figyelmét és támogatását.
Talán nem magunknak kellene tönkretennünk saját környezetünket, mezőgazdaságunkat. Talán el kellene gondolkodni azon, hogy jó-e az a megoldás, ami 170 éve nem vezet eredményre. Talán jó lenne egy olyan rendszert kidolgozni, amelyben a földművelésügyi minisztérium nem fizet ugyanabban az évben belvízkárt és aszálykárt gyakran ugyanarra a területre. Talán a konvergenciaprogram sikeréhez is hozzá lehetne járulni pár százmilliárd forint vízügyi megtakarítással.
Forrás: www.nol.hu
