Vélemény a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiáról

 
 

A Második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (NÉS-2) terjedelmes és tartalmas anyag, mennyiségileg és minőségileg is komoly munka – s ugyanígy a véleményezése is, amelyhez a kapott erőforrások szabtak olyasmi peremfeltételeket számunkra, mint az Ország további életének az éghajlatváltozás.

 
 

S bár mi annyival jobb helyzetben voltunk, hogy nekünk elegendő idő állt rendelkezésünkre, hiszen a 2013 szeptemberében elkészült 198 oldalt október végén november közepi határidővel kaptuk meg, saját erőforrásaink és a velük való gazdálkodási képességeink szükségszerűen nem adtak lehetőséget teljeskörű, a vizsgálandó tervhez mérhető vélemény megformálására, mégis az ügy fontossága miatt a Stratégia átnézése nyomán támadt hiányérzetünk megfogalmazásával igyekszünk a feladat sikeres megoldásához hozzájárulni.

Sikerünknek, ami csakis közös lehet, és ez esetben az életben maradás mennyiségi és minőségi mutatóival jellemezhető, országosan hasonló feltétele van: az Ország erőforrásainak reális felmérése és a velük való gazdálkodásnak igazítása hozhatja el a fenntarthatóságot a jelenlegi elfogyasztói világ helyett.

Az alábbi vélemény tehát – a NÉS-2 tartalmasságához kötődő erényeit nem ecsetelve – e központi paradigmatikus (világnézeti) kérdés felvetése, megvilágítása és illusztrálása néhány szempontból, hiszen ezen múlik, hogy a tartalmasság betöltheti-e az ügyből fakadó küldetését.

Összességében a NÉS-2 olyan munka, ami nagyjából alkalmas a döntéshozatal igazítására annak jelenlegi nyitottsága, tudásszintje és értékrendje mellett – de ez a nyitottság, tudás és értékrend alkalmatlan a fenntarthatóságra, és a tudomány adataiból az derül ki, hogy ez a tempó nem lesz elég az életben maradáshoz, a megfelelő nyitottság, tudás és értékrend elsajátításához.

A NÉS-2 igyekszik megfelelni annak a kettős feltételnek, hogy még értelmezhető legyen a jelenlegi értékrend és a gyakorlatok számára, de közben koncepciózusan az új paradigma felé mozduljon, s mozdítsa a jelenlegi paradigmát.

Úgy látjuk azonban, hogy a deklarált szándék, a fenntarthatóság melletti elkötelezettség nem érvényesül eléggé, végülis a dokumentum (szakértő szerzői) nem mer(nek) elszakadni a jelenlegi paradigmától, aminek bukását pedig az összekapcsolódó válságjelenségek egyértelműen mutatják. Ez ugyancsak kulcskérdés, hiszen nem lehet addig rátalálni sikeres megoldásra a romló környezeti feltételek kapcsán, amíg nem ismerjük (f)el, hogy a jelenlegi paradigma értékrendje és ebbe gyökeredző gyakorlati tevékenységei a közvetlen okozói a romló környezeti peremfeltételeknek.

Ez utóbbi újabb kiemelendő fontos körülmény, miszerint pontatlan kifejezés az „éghajlatváltozás” fogalom, hiszen valójában globális környezeti összeomlásról van szó, nem „csak” az éghajlat „változásáról”. A NÉS-2 – bár sokat fejlődött az első változathoz képest – lehetne bátrabb a tágabb környezeti összefüggések meglátásában és láttatásában. A kibocsátás csökkentése a Természet eredendő működésébe illeszkedő felszínborítást, tehát tájhasználat igazítását és az ehhez szükséges táj- vagy természetszemléletet kell jelentse, nem technológiai fejlesztést. Az alkalmazkodás pedig azon struktúrák kiépítését, amik lehetővé teszik a Természet eredendő fenntartó működését, és az embernek, mint a Természet alrendszerének a valódi helyét biztosítják ebben a rendszerben.

Az egymásba-ágyazottság elve ugyan deklarálva van, de a modernizmus által felborított hierarchiát nem állítja helyre a Stratégia, amikor a társadalmi igény rendre elsőrendű feltételként jelenik meg a cselekvési irányokban, ill. a hatásvizsgálatokban. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a jelenlegi valóságban nem reális, de a szakemberek felelőssége, hogy ki merjék mondani, hogy az a valóság nem reális, amiben nem reális a Természet magasabbrendűsége az ember felett.

Ha benne lenne a köztudatban, hogy a jelenlegi a globalizált gazdasági-társadalmi rendszer lényege a fenntarthatatlanság, akkor nem hiányozna a helyzetértékelésből, de mivel ezzel kapcsolatban a rendszer nem engedi el a hamis tudását, nem megspórolható a „független”, azaz kívülről jövő átvilágítás. Ilyen szempontból egy sikeres stratégiának rendszeren kívülinek kell lennie, mert a rendszer önvédő mechanizmusai nem engedik láttatni a rendszer hamis működését. Legalább utalni kellene arra, hogy a jelenlegi értelemben használt pénz hamis, minthogy nincs mögötte áru (nemhogy érték), hogy a pénz egyébként sem alkalmas az értékek mérésére, legfeljebb az árak összehasonlítására, hogy a közgazdaságunk évszázados alaptételei hamisak az egyéni önzés és a közjó kapcsolatáról, a piacról, az államról, vagy újabban a fenntarthatóságról.

A rendszerelméleti megközelítés nemcsak az alapelvek szilárdabb meghatározásában segítenének, de gyakorlati szakmai kérdésekben is. Például a széndioxid kibocsátás csak egy jellemző, ami ugyan elég jól illusztrálja a környezeti összeomlást (konformistább megfogalmazásban hívhatjuk válságnak is), de hiba az egész problematikát ehhez az egy indikátorhoz kötni. A kibocsátás csak a jelenség szintje a strukturálisan rosszul, értsd öngyilkos módon működő modern elfogyasztói értékrendnek, így az igazi megoldások is nem a jelenségek, hanem a struktúrák és az értékrend szintjén találhatók meg (lásd mellékelt ábra a rendszerek anatómiájáról). 

 
 

 
Javasoljuk tehát, hogy a NÉS-2 bátrabban legyen paradigmaváltó, ez különösen indokolt, ha szemléletformálási eszközként határozza meg önmagát. Például a cselekvési irányok meghatározásakor javaslunk egy „C” mint összeomlás változatot is beépíteni, ahol a szakemberek úgy fogalmaznák meg a teendőket, mintha NEM akarnának megfelelni a jelenlegi paradigmának.

A szükséges cselekvési javaslatok hátterét, indokoltságát, világnézetét is csak egy következetesen képviselt egységes új antifogyasztói paradigma tudja biztosítani. Ez a rendszerszerű megközelítés kell ahhoz, hogy gyakorlati megállapítások és javaslatok valóban alkalmasak legyenek az éghajlatváltozással kapcsolatos alkalmazkodáshoz, és hogy a NÉS-2 ne csak egy publikáció legyen a NÉS-ek sorában. Vajon hány NÉS-re lesz még idő?

Az alábbiakban néhány példát emelek ki azok közül, amik kapcsán a fenti vélemény, mint tanulság és javaslat megfogalmazódott.

• A helyzetértékelés az Alföld kiemelt kitettségét hangsúlyozza, ehhez képest az Alföld bántóan egyértelmű tájhasználati alkalmatlanságával nem foglalkozik eléggé, ill. hiányzik az alapokból annak (f)elismerése, hogy a jelenlegi víz- és tájhasználati rendszeren belül nem kezelhetők a vízgazdálkodási problémák. A VTT sajnos nem hozható fel pozitív példának. 
• Az emberi tevékenység (tájhasználat) és az éghajlat viszonya NEM egyirányú. Nemcsak az éghajlathoz igazodik az ember, hanem az éghajlat is alakul az emberi tevékenység szerint.
• VAN lehetőség az éghajlat befolyásolására pozitív irányba is, hiszen a negatív változás is az iparszerű tájhasználat túlzott elterjedése, vagyis a természetszerű felszínborítás túlzott mértékű eltűnése nyomán indult be.
• Fennáll az intézményesültség veszélye: a túl sok intézmény, ill. a résztvevők intézményekhez való kötöttsége miatt félő, hogy a pozitív szándék nem találkozik a valódi területi-gyakorlati valósággal; pl. a HDÚ-ban megjelölt cél az anyagforgalmak zárása, de nincs megemlítve, hogy a jelenlegi gazdaság rákfenéje a túlburjánoztatott közlekedés, az anyagok felesleges forgalmazása.
• Az energia kérdését nem a termelése és a forrása, hanem a fogyasztás oldaláról lehet fenntarthatóan megválaszolni. Amíg nem mondjuk ki, hogy nem jár, nem fér el ennyi energia felhasználása, nem tudjuk megoldani a fenntartható biztosítását.
• Az atomenergia tekintetében nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nincs megoldva a biztonságos működtetése és a sugárzó anyag elhelyezése.
   

Balogh Péter
geográfus, elnökségi tag
Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület