Zöldbárók kontra családi gazdálkodás

Egy különös pálfordulás margójára címmel Zsolnay Miklós cikket írt a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti ügyekért felelős államtitkári tisztségéről 2012 tavaszán lemondott Ángyán József egyetemi tanárról. (Magyar Nemzet 2013. január 10.) Andrásfalvy Bertalan válasza a mezőgazdaságot és Ángyán Józsefet érintő cikkre.

 

Pálfordulásnak a váratlan és indokolatlan vélemény- és elv-változtatást, az addig képviselt eszmék megtagadását szoktuk nevezni, de ezt a magatartást Zsolnay cikkében nem tudja rábizonyítani Ángyán Józsefre. Ellenkezőleg, inkább a Fidesz meghirdette program melletti makacs kitartását hányja a szemére, amikor azt írja, hogy „Ángyán József által képviselt, a környezet- és természetvédelmet előtérbe helyező s az „iparszerű” mezőgazdálkodást határozottan elvető elképzelés a reálpolitikai szükségszerűségekkel megalkudni kénytelen hivatalos agrárpolitikával jelenleg nem minden elemében illeszthető össze…” Kiegészíteném: Ángyán József nem csak a környezet- és természetvédelmet helyezi előtérbe az „iparszerű”, vagyis a termelő, a vállalkozó lehető legnagyobb hasznát, profitját hajhászó érdekével szemben, hanem a magyar nemzetnek, az ország lakosságának 2-3 nemzedékkel ezelőtt még döntő többségét alkotó, vidéki részének, így az egész magyar nemzetnek is az érdekét.

A mezőgazdasági, iparszerű, profitra törekvő nagyüzem nyilvánvalóan végzetesen rombolja a természeti környezetet, a sérülékeny termőföldet, az életgazdagságot, a biodiverzitást, mivel a gépek jobb kihasználása érdekében számos egykori dűlőre és dűlőutakkal felosztott határt egyetlen, nagy táblává szánt össze és azon nemegyszer több száz hektáron is egyetlen termény minél olcsóbban és nagyobb tömegben való előállítására törekszik. Ez együtt jár a nehéz gépek következtében lerombolt termőtalaj úgynevezett eketalp-betegségével, a többszörösére emelkedett talaj-lemosódással, erózióval, és mivel a nagyüzem alig használ szerves trágyát, legfeljebb műtrágyát, a föld egyre silányabbá, terméketlenebbé válik. És ezzel csak a most nyilvánvaló károkról szóltam, melyek rövid időn belül gazdaságilag is érzékelhetőek lesznek és nem beszéltem a hosszútávú károkról, a kémiai anyagok, műtrágyák, növényvédő szerek hatásáról, az életgazdagság, a biodiverzitás szegényedéséről, növények, rovarok, madárfajok kipusztulásáról és a legfontosabbról, arról, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság a vidéki lakosságnak csak töredékét, talán csak tizedét tudja eltartani. Ez a tény a statisztikákból is kiolvasható. Történelmünk során mindig akkor ért minket tragikus csapás, mikor egy törpe, hatalommal rendelkező kisebbség kisajátította a nemzet többségét megillető természeti környezetet, a földet, hogy saját kapzsi, fényűző igényeit árutermeléssel és export segítségével kielégítse. Ezért pusztásodott és lett a Nyugat-Európába lábon kihajtott marhák legelője a termékeny Nagyalföld, mely a 14. századig olyan sűrűn volt tele kicsi, virágzó, gazdag, családi gazdaságokból álló falvakkal, mint Zala vagy Borsod. Ezért tartották Magyarországot természeti kincsekben legendásan gazdag, kívánatos országnak, ahol a legtöbb és legjobb gyümölcs terem, ahol a legtöbb és legértékesebb halak foghatók, melyben a folyók két rész vízből és egy rész halból állnak.

Nem tudjuk már pontosan, miként vált a ligetes, kertes, halastavas termékeny Alföld fátlan, sivár pusztává, de ismerjük név szerint is az elpusztult falvakat és helyüket a régészek is feltárták. (Debrecen határában harminc falu élt egykor, Kecskemét város területén mintegy 16 falu osztozott, stb.) Csak azt tanítjuk a történelemben, hogy a királyi hatalom meggyengült, a „feudális anarchia” korszakában több magyar pusztult el a nagyurak egymás ellen viselt hadjárataiban, mint a Tatárjárásban. A történeti statisztikai vizsgálódások megállapították, hogy a sok kis falu helyén kialakult ritka városok életképtelenek voltak, lakosaik létszámát távoli, kis falvak népfeleslege tartotta fenn, úgy ahogy. Például a Duna-Tisza közén, a kiskunsági mezővárosok népességének csaknem a fele az 1690-es Pentz féle összeírások szerint baranyai, ormánysági eredetű volt. Nem a tatár, nem a török pusztította el Magyarország központi, virágzó szívét, hanem a nemzet közös érdekét semmibevevő nagyurak. Ezért vesztettünk tatárral, törökkel és Habsburgokkal szemben, ezért jött Trianon és a Második Világháború sok keserűsége. Nemzetet éltetni, fenntartani csak a természettel szoros kapcsolatban élő, azt sokoldalúan kihasználó és védő, családi gazdaságok tudják, tudták nálunk is. A természeti környezet pusztulására a történelem tanulsága szerint, mindig akkor kerül sor, amikor egy kisebbség önző módon kisajátítja magának a többséget megillető földet. (Erről a kérdésről szóló történeti-néprajzi tanulmányom kéziratát sokfelé elküldtem volt, rövidesen meg fog jelenni egy a föld-kérdést több oldalról is megközelítő gyűjteményes kötetben az Éghajlat Kiadónál.)

Vitatható Zsolnay Miklósnak az az állítása is, hogy a századokon át bűnösen elhalasztott, végül 1945-ben végrehajtott földosztás után, a „nagybirtokrendszer helyén kialakuló törpe- és kisbirtokok túlnyomó többsége hatékonyan működő mezőgazdasági struktúra megteremtésére nem volt képes, a mezőgazdasági termelés volumene drasztikusan visszaesett, és néhány év alatt 250 ezer gazdálkodó hagyta el földjét. Az 1945-ben létrehozott üzemi struktúra felszámolására az 1959. évi VII. törvény alapján került sor, amikor a hatalom termelőszövetkezetek létrehozását határozta el, és három év alatt a gazdálkodókat szinte kivétel nélkül nagyüzembe kényszerítette.” Itt nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a termelőszövetkezetek létrehozása gazdasági szükségből történt, mert a földosztással létrejött magyar kisbirtokos földbirtokszerkezet nem volt alkalmas hatékony mezőgazdaság megteremtésére. Nem hiszem, hogy egyedül maradnék azzal a véleményemmel és emlékeimmel, hogy bár az országot mindkét, egymással szemben álló nagyhatalom teljesen kifosztotta, állatállományának nagyobb részét elhajtotta vagy elpusztította feldolgozó iparával együtt, a magyar mezőgazdaság csodálatos gyorsasággal indult meg és 1949-re már jelentős kivitelre volt képes több ágazatban is, miközben egyre keményebb beszolgáltatási és adózási törvények és rendeletek akadályozták a gazdálkodás fejlődését, mintegy előkészítve a téeszesítést, melynek elrendelését mindezidáig politikai és nem gazdasági kényszernek tekintettünk.

Zsolnay Miklós a törpe- és kisgazdaságok életképtelenségének bizonyítására arra hivatkozik, hogy 1945-ös földosztás után „ néhány év alatt 250 ezer gazdálkodó hagyta el a földjét.” Itt sem veszi tekintetbe azt, hogy ez a földosztás egy elvesztett háború és az ország kirablása után történt, és a volt uradalmak többszázezres létszámú cselédsége újgazdaként továbbra is a cselédség számára készített, szoba-konyha-kamrás lakásokból álló sorházakban lakott, minden kisüzemi földmegmunkáló mezőgazdasági eszköz, eke, borona, szekér, igásállat nélkül és semmi megtakarított pénze sem volt, hogy megkapott földjének talajművelését gépekkel rendelkező társaikkal bérbe elvégeztesse. (Ha egyáltalán az első években ilyen erőgépek rendelkezésre is álltak volna.) Nem kaphatott meginduló gazdálkodásához semmilyen állami segítséget sem pénzben sem anyagiakban, vetőmagban, eszközökben, gazdasági épületben stb. Teljesen magukra maradva hősiesen álltak helyt így is és természetesen kevésbé tudtak eleget tenni a parasztságot egyre nagyobb mértékben sújtó adók pénzbeli és beszolgáltatási kötelezettségeinek, mint a már korábban is kis földjükből és napszámból élő független társaik.
Zsolnay Miklós elismeri, hogy a termelőszövetkezetek kierőszakolásának módja „gyomorforgató” volt, vagyis undorítóan megalázó és igazságtalan, de lényegében a gépesített nagyüzemeknek tulajdonítja azt, hogy hazánk mezőgazdaságának termelői hatékonysága 1960 és 1985 között megnőtt és „számottevő export-árualapot is képezett”. Én emlékszem és résztvevője is voltam azoknak a vidék helyzetéről, a magyar parasztság sorsáról indított vitáknak, melyekre akkor egy kis lehetőség nyílott (igaz, utána a résztvevőket a hatalom különféle módon zaklatta és bevádolta), mert hivatalos számadatok azt bizonyították, hogy az export nagyobb részét a háztáji gazdaságok termelvényei képezték, és ezért a családi gazdaságok jobb megítélését szorgalmaztuk.

A téesz nagyüzemek felszámolása 1990-ben a megszervezésükhöz hasonlóan többnyire igazságtalan és megalázó módon történt. Idézem Zsolnay Miklós cikkéből: „A tényleges átalakulás a hazai privatizációnál megszokottak szerint a politikai hatalmat gazdasági hatalommá átmentő kádárista agrárelit akarata szerint zajlott le: a téeszmenedzsmentek kimazsolázták a termelőszövetkezetek legértékesebb vagyonelemeit, a tulajdonosváltás során szétaprózott föld az új tulajdonosok krónikus pénzhiánya miatt tőkeerős személyekhez vagy vállalkozásokhoz vándorolt, s így nem az agrártermelésre újonnan vállalkozóké, hanem a belföldi spekulánsoké lett; a földtulajdon és földhasználat szétvált. Bár 1993-ban a Magyar Demokrata Fórum szakértői, (így e sorok írója is) sorra tárta fel a termelőszövetkezetekben zajló vagyonnevesítés visszaéléseit, az elkészült szakértői anyagok alapján történő számonkérésre az MDF-nek a ’94-es választások után hatalma nem maradt, a szabad demokraták által birtokolt sajtóhatalom pedig gondoskodott arról, hogy a koalíciós társ, az MSZP pártklientúrája által elkövetett visszaélések rejtve maradjanak.”

Világos, őszinte beszéd! Így alakult ki hazánkban egy olyan földbirtok-szerkezet, melyhez hasonló csak a volt gyarmatokon van, Európában nem található: a gazdaságok 92 % -át kitevő kis-és középüzemek a földalap 10 %-át birtokolják, míg az összes gazdaságok 8 %-át adó legnagyobb üzemek kezén van a földalap 90 %-a. Az üzemméret fenti megoszlási adatait Zvi Lermann, a Világbank vezető agrárgazdasági szakértője 2000-ben tette közzé, ami óta nagyüzemi tőke- és földkoncentráció még fokozódott. Ezt az óriási, kétes módon megszerzett földterületeket birtokló, az uniós támogatások több, mint háromnegyedét felvevő, érdekeiket keményen érvényesítő társaságot merte Ángyán József „oligarcháknak” , „zöldbáróknak” nevezni, akiknek felelősségre vonásáról reálpolitikai meggondolások alapján le kell mondanunk.

Dr. Tanka Endre, emeritus jogászprofesszor, akinek a „Százak Tanácsa” tagjaként elismerten a legátfogóbb földtörvény-javaslat kidolgozását köszönhetjük, tanulmányából tudom, hogy az Európai Unió agrár-szakértői, a 2004-ben az Unióhoz csatlakozó Kelet-európai tagállamoknak a nagymennyiségben, olcsón mezőgazdasági nyersanyagtermelői szerepet jelölte ki és éppen ezért, ezeknél nem tartotta megengedhetőnek a birtoknagyság korlátozását, amit minden, régebbi EU tagállam szigorúan szabályozott és betartat. ( Például Németországban 42 h, Franciaországban 52 h Dániában 60 h, családi vállalkozások esetében, és a nagybirtokoknál Svájc 60 h Hollandia 150 h, Lengyelország 250 h, Franciaország 220 h.) Talán nem kell megkérdeznem, hogy ezek, vagy a magyarországi mezőgazdaság a termelékenyebb, a korszerűbb. Ha pedig arra is gondolunk, hogy a megújuló energia álságos jelszavára és terveire egyre több Dél-keletdunántúli nagybirtokos köti le kukoricaszár-, napraforgó-szár- és gabona-szalma termését a pécsi erőmű fűtésére, akkor ezekről, a termőföldet javító melléktermékekről is le kell mondanunk és termőföldünk pusztulása beláthatatlan következményekkel jár.

„ Hazánkban jelenleg az állam uralkodik a legnagyobb földterület felett, összesen 7.768 millió hektáros hasznosítható mezőgazdasági területből mintegy kétmillió hektár sorsáról dönt a Nemzeti Földalapon keresztül..—olvassuk tovább Zsolnay Miklós cikkében,–itt található az a nagyjából félmillió hektár, elsősorban az egykori állami gazdaságok által használt, kiváló minőségű szántóterület is… Ángyán elképzelése szerint ezt a szántóterületet a lehető legrövidebb időn belül „kicsatornázzák” a kedvezményezetteknek, mindenekelőtt a családi gazdaságoknak. Ezeket a földeket azonban természetesen ma is bérlik, elsősorban az úgynevezett profitorientált nagygazdaságok, de összességében 1400-1600-ra becsülhetjük azoknak a gazdaságoknak a számát, amelyek kisebb nagyobb bérelt állami területen tevékenykednek. Márpedig ha ezeket a gazdaságok állami földbérlet hiányában bedőlnek, s ezzel ismét szétzilálják a termelési struktúra egy részét, az a hazai élelmiszerellátásban nehezen kezelhető áruhiányt okozna, munkanélküliek ezreit jelentené, az új családi gazdaságok tőkefeltöltését igényelné, továbbá a nagy cégek által fizetett földbérlet pénzösszegének elmaradása érzékenyen érintené a költségvetést,”–eddig az idézet.

Itt vagyunk a lényegnél!

Bár nehezen hihető, hogy Ángyán József a kisebb-nagyobb, bérelt állami földön gazdálkodó, családi gazdaságoktól akarja elvenni a bérelt földet, hogy más, családi gazdaságoknak adja tovább, a nagyüzemi, profitorientált nagybirtokok által fizetett földbér kimaradását Zsolnay Miklós már komoly veszélynek érzi az államháztartás számára. Ez a rövidtávú gondolkodás és érvelés a nagyüzemi gazdálkodás mellett, nem számol a hosszútávon felbecsülhetetlen ráfizetéssel, mely azáltal keletkezne, hogy nem engedjük a nagybirtokok megrövidülését. A nagyüzemi gazdálkodás pénzben kifejezhető hátrányai tehát a következők:
1. Sokkal kevesebb embert tart el, megközelítőleg csak egy tizedét annak, akiket a családi gazdaság tart el.
2. A természettel együttműködve gazdálkodó család, –történelmileg bizonyítottan,–tud csak több, egészséges utódot nevelni, ami napjainkban egész Európában, de különösen nálunk, már közgazdasági kérdéssé is vált. Ugyanis utódok nélkül nem lesz ki eltartja a kiöregedő nemzedéket.
3. Csak a családi gazdaság tudja fenntartani a megművelt föld termőerejét, tudja kialakítani a gazdaságnak megfelelő állatállományt, mellyel nemcsak megműveli a földet és kihasználja, értékesíti a mezőgazdasági termelés egészét. A melléktermékek takarmányként való felhasználását, az állati trágyával pedig fenntartja a föld termőképességét.
4. Nem utolsó sorban a családi gazdálkodásból megélő emberek magukat a nemzet hasznos, és azt fenntartó tagjának tekinthetik, mikor lakóhelyükön, hasonló hivatású társaikkal, eleven, egymást bátorító és egymással összefogó műveltségbeli és érzelmi közösséget alkotnak, a nép évszázados kultúráját tovább éltetve és belőle életértelmet, életcélt is nyerve. A nemzetnek büszkén elkötelezett, hivatását látó emberek alkotó közösségére van szüksége, nélkülük minden jó, jövőt építő politikai, a társadalmat építő, életminőséget javító terv megvalósíthatatlan. Ennek nélkülözhetetlen értékét nehéz lenne a költségvetésben pénzzel kifejezni.

Mire van hát szükségünk nemzetünk megújulásának elősegítésében?

Mindenesetre elsősorban olyan emberekre, akik nem törődnek politikai pályafutásukkal, ha a megismert eszméik mellett kitartanak, és ezért nem neveznénk magatartásukat pálfordulásnak. Nagy szolgálatot tenne egy megújult nemzet ügyének az, ha a jövőben jobban átláthatóvá tennénk mindazt, amit tettünk, amit tennünk kellene és azt is, ami pillanatnyilag akadályozza azt megtenni, amit meg kellene tennünk. Például a föld ügyében nyilvánosságra hoznánk az kormány 2010-ben megfogalmazott programját, és az azon szükségszerű megalkuvások miatt tett változtatásokat is. Ha nyilvánosságra hoznánk a földbérletekre kiírt pályáztatások nyerteseit és az elutasítottakat is,a szükségszerű megalkuvások indokaival. Az eltitkolt, vagy csak egyszerűen elhallgatott tények mindig túlzó és igaztalan spekulációkat gerjesztenek. A tények megismertetése csak segítheti az egész nemzet javára elkötelezett kormányt.

Hosszúhetény, 2013 január 17.
Tisztelettel,
Andrásfalvy Bertalan

 

Szöveg és kép forrása: Greenfo