Van egy erőforrása Magyarországnak, amire inkább veszélyforrásként tekintünk, ahelyett, hogy használnánk

Egyre hevesebb hirtelen esőzések és az egész országot sújtó aszály: Magyarország is a bőrén érzi a klímaváltozást. A túl sok és a túl kevés víz is probléma, és ez nemcsak a mezőgazdaságot, de a lakosok mindennapjait is egyre súlyosabban érinti. A probléma kezelésére több hazai településen természetes vízmegtartó megoldásokat építenek ki, amelyek mintaként szolgálhatnak egész Európában. A Zhvg cikke.

„Ma Magyarországon a túl sok vízre kárként, veszélyforrásként tekintünk. A hazai vízgazdálkodás a víz elvezetésére fókuszál: az árvizet, a belvizet, a talajvizet is elvezetjük. Közben egyre egyenetlenebb a csapadékeloszlás: egyszer túl sok, máskor semmi sem esik és egyre súlyosabb az aszály Magyarországon” – mondja Farkas Viktor Mátyás, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője.

Farkas Viktor Mátyás
© Csányi Nikolett

A vízre inkább erőforrásként kellene tekintenünk. Magyarország alapvetően aszályos ország, azaz minden évben több víz tudna elpárologni, mint amennyi csapadékként ide hullik. A vízhiány enyhítésére azonban az intenzív esőzések, áradások vizeit is lehetne használni. Mivel azonban elvezetünk mindent, itthon is egyre égetőbben érezzük a klímaváltozás hatásait. A hőmérséklet emelkedésén túl a vízháztartás felborulása az, amit a leginkább a tapasztalunk a klímaváltozás következtében: egyre gyakoribbak a hirtelen, intenzív esőzések és egyre hosszabbak az aszályok.

Öntözés kontra vízmegtartás

A WWF Magyarország öt hazai településsel együttműködésben dolgozik egy olyan mintaprojekten, amelynek a célja az, hogy természetes vízmegtartó megoldásokat alakítsanak ki és az így megtartott vizet bekapcsolják a helyi vízgazdálkodásba. A Belügyminisztérium koordinálásával zajló LIFE-MICACC elnevezésű program sajátossága, hogy a kiválasztott települések mind-mind eltérő adottságokkal rendelkeznek.

„Itthon a vizesélőhelyek 87 százaléka eltűnt a vízrendezés és folyószabályozások következtében. Velük együtt tűntek el a vízháztartásra gyakorolt pozitív hatásaik is.

Egy vizesélőhely párolgás útján hűti a levegőt, segíti a harmatképződést és a helyi csapadékképződést, így szabályozza a mikroklímát. Közben a talajvízszintet is emeli a közvetlen környezetében, mert úgy funkcionál, mintha alulról öntözné a tájat. A baj az, hogy ezek nehezen számszerűsíthető hasznok, míg egy nyomottvezetékes öntözőrendszerről pontosan meg lehet mondani, hogy milyen nyomáson hány perc alatt mennyi vizet juttat és hova. Ezért aztán sokan az öntözésfejlesztést preferálják. Pedig a vizesélőhelyek rengeteg más ökoszisztéma-szolgáltatást is nyújtanak, például egy nyílt vízfelület mellett lehet horgászni, strandolni, ezek az úgynevezett kulturális ökoszisztéma-szolgáltatások” – magyarázza a WWF szakértője.

Bátyán egy mesterséges eredetű mélyedésből, egy anyagnyerőhelyből vagy más néven kubikgödörből alakítottak ki vizesélőhelyet azzal a céllal, hogy mostantól oda gyűjtik a település csapadékvizét. Előtte a területet nem hasznosította az önkormányzat, az évek során, ahogy folyamatosan tűnt el belőle a víz, úgy lett ez a rész is egyre elhagyatottabb, a helyiek pedig illegális hulladéklerakóként kezdték el használni.

© Csányi Nikolett

„Csak március óta 20 centi víz tűnt el innen. Úgy másfél méter hiányzik. Egyre és egyre lejjebb van a nyugvó vízszint” – mondja Fekete Csaba, Bátya polgármestere. „Minden növény érzi ezt, a bátyaiaknak is egyre többet kell locsolnia. Már évek óta nincs áztató, szép, lassan hulló eső. Az egyre intenzívebb záporok pedig jelentős károkat is okoznak” – teszi hozzá.

Bátya talaj- és éghajlati adottságai nagyon jók. Első- és másodosztályú szántóföldjei vannak az itteni gazdáknak – az itt élők nagy része ugyanis a mezőgazdaságból tartja el magát. A zöldségtermesztés fejlett, paprikát és fokhagymát is nagy számban termesztenek. „Nagy gazdák dolgoznak itt, sok hektáron. A legrosszabb minőségű föld is 26 aranykoronás itt, a legtöbb pedig 36-40 koronás” – magyarázza Fekete Csaba. (Az aranykorona a termőföld minőségét fémjelzi, 25 aranykorona felett már kiválónak számít – a szerk.) A helyi gazdálkodók pedig kénytelenek fúrt kutakból öntözni, annak ellenére, hogy néhány kilométerre van a Duna és a Vajas főcsatorna is.

© Csányi Nikolett

A polgármester reméli, hogy jó példát is mutatnak a többi településnek, hiszen a megoldás könnyen adaptálható: sok alföldi településen van agyagnyerőhely, hisz ebből épültek régen a vályogházak. „Ne legyenek illúzióink, a klímaváltozás mindenkit érint. A legkisebb eredmény, hogy ez a tó létrejött. A legtöbb pedig, amit remélhetünk ettől, az a szemléletváltás, ami a legnehezebb nemzeti sport. Látniuk kell az embereknek, hogy merre halad a világ és csillapítanunk kell ezeket a folyamatokat. Hiszünk abban, hogy ha mindenki hozzárakja a saját kis részét a környezetvédelemhez, akkor abból egy szép nagy torta lesz” – mondja.

Ruzsa: halbőségtől a félsivatagig

Teljesen más adottságokkal rendelkezik Bátyához képest Ruzsa, a projekt egy másik mintatelepülése. Ruzsa az ország egyik legszárazabb területén, a Duna–Tisza közi Homokhátságon fekszik. A földterület itt gyenge minőségű homok, az pedig, hogy többnyire egymástól távolabb eső tanyák jellemzik a vidéket, és elszórtabb, több kisebb földterületen gazdálkodnak az itt élők, lehetetlenné teszi a nagy öntözőrendszerek kiépítését. Pedig az itt élők közül is sokan gazdálkodnak – mivel ipar nincs. A vízhiány azonban állandó probléma, a vízelvezető csatornahálózat kiépítése miatt egyre csökken a talajvízszint, a homokos talaj pedig szinte azonnal elnyeli az egyre kevesebb esőt, ami hullik.

„50 éve még sok vizesélőhely volt a környéken, amik természetes pufferzónaként működtek, ott tudott maradni a csapadék. 3-5 éve pedig már egy csepp víz sincs” – emlékszik vissza Vass Tibor, a helyi gazdakör vezetője.

© Csányi Nikolett

Elmondja azt is, hogy soha senki nem gazdálkodott magával a vízzel itt. Ha egy-egy gazda csatorna mellett lakott, ad-hoc próbálta onnan megfogni a vizet. „Az időjárás pedig nem éppen gazdabarát” – fűzi hozzá. A térségben egyre kevesebb zöldséget lehet eredményesen termeszteni, ezért sokan inkább erdősítenek, ami még inkább szárítja a térség talaját:

„Erre volt támogatás”

– jegyzi meg Vass Tibor. A másik menekülőút a helyi gazdák számára az intenzív kertészkedés, amihez azonban jelentős munkaerőre és öntözésre van szükség, így a talaj vízszintjét a térség túlélése zálogának tartja. Az öntözést azonban megnehezíti a kúttörvény miatti bizonytalanság. „Mind a törvényre várunk, hogy fennmaradhassunk a kis teljesítményű kutaknak köszönhetően” – teszi hozzá. A térségben ugyanis több ezer engedély nélkül fúrt kút van. A helyi gazdák egyetértenek abban, hogy ezeket legalizálni kell, az adminisztrációs költség azonban milliós nagyságrendű, és több kútra is szüksége lenne egy gazdának. Ezeket a költségeket egy néhány hektáron működő kis gazdaság egyszerűen nem tudja előteremteni. A kutak fennmaradási engedélyezési kérelmének határidejét egyébként néhány hete hosszabbították meg.

Kattintson a képre a nagyításért
© vizmegtartomegoldasok.bm.hu

Apropó költségek: a homokhátsági gazdáknak húsz éven keresztül, egészen 2010-ig kellett évente vízgazdálkodási hozzájárulást fizetnie az ún. Vízgazdálkodási Társulásoknak, akik a vízrendezéssel kapcsolatos feladatokat látták el. A vízelvezetés azonban még sértette is az érdekeiket, ugyanis az alsóbb részen fekvő települések és gazdáknak profitáltak ebből, a homokhátsági gazdáknak azonban nem tudtak vizet biztosítani.

Vass Tibor a környezetvédelmi beruházásokat tartja a legfontosabbnak: „Fektethetünk ennél biztosabba, mint a saját környezetünkbe?” – kérdezi. A térség pedig egyre inkább elnéptelenedik. „Aki még itt gazdálkodik, az több mint kitartó. Viszont addig maradunk, amíg van víz” – hangsúlyozza. Több helyi gazdával is egyetértenek abban, hogy ingyen átadnák a földjeik egy részét, ha azon vizesélőhelyet vagy víztározót építenének ki, és a Vízügyi Igazgatóság juttatna oda vizet a csatornából. „Nem hoz annyit az a kaszáló vagy legelő. Ha viszont kiépülne ott egy vízmegtartó megoldás, sokkal jobban lehetne termelni a mellette lévő földeken” – mutat rá.

A települést már régóta foglalkoztatja egyébként a kevés víz megtartása. Az 1960-as években építették ki a belvízelvezető csatornahálózatot, vizet azonban már régóta nem látni benne. Míg korábban évi 40 millimétert vezetett el a csatorna a vízgyűjtőjéről, az 1990-es évek óta már csak a negyedét: túl hatékony volt a vízelvezetés. „Így hát próbálunk vizet fakasztani a nem létező vízből” – mondja Sánta Gizella, Ruzsa polgármestere. Így az „eldobott víz” felé fordultak. Ruzsán az ivóvízjavító program keretében épült arzéntalanító és a szennyvíztisztító üzemből kifolyó biztonságos, szürke vizet fogják meg: ez 15-20 és 150-200 köbméter vizet jelent a település számára naponta – amit eddig a csatornába vezettek, most azonban két tavat alakítanak ki a víz számára. „A tisztított vizet nem kell elvezetni a településről. Ha a folyókba kerül, csak kifolyik az országból” – mondja Ruzsa polgármestere. Ez pedig gond, hisz Magyarország vízmérlege negatív: ez azt jelenti, hogy több víz folyik ki az országból délen, mint amennyi befolyik északon – ez az esetünkben 7 köbkilométernyi víz elvesztését jelenti évente, ami a Balaton vizének több mint háromszorosa.

© Csányi Nikolett

A náluk kialakított vízmegtartó megoldások ezért példaértékűek lehetnek más, Európa szárazabb területein fekvő települések számára is. Decemberben készült el a víztisztítóból kifolyó víz tárolására alkalmas tavacska, aminek a környékét már birtokba vette a természet. Ebihalak vannak a tóban, aminek a környékén egyre jobban erősödnek a növények is: „Eddig esze ágában sem volt itt fakadnia itt a fűnek” – mutatja a polgármester.

Sánta Gizella szerint a megvalósult fejlesztés is fontos Ruzsa számára, azonban az egész projektre nagyobb távlatban tekintenek: „Az emberek szemléletét is igyekszünk formálni, hogy az otthoni vizet is próbálják megfogni. Akár ha esik, figyeljenek erre és próbálják meg begyűjteni az udvarukon, a kertjükben. Higgyék el, hogy nem lesz mindig úgy, hogy annyi vizünk van, amennyit csak akarunk.”

Forrás: Zhvg