Adalékok


a Tiszai Alföld jövőkép építés (TÁJ-KÉP Program) eredményeihez
A Tiszai-Alföld jövőképének kutatásához sajátos módszertannal igyekeztünk hozzájárulni, melynek lényege, hogy a vizsgált rendszert rendszeren kívülről, és lehet mondani felülről és alulról is tekintettük.

Ennek kapcsán a városi intézeti környezetből tudatosan mozdultunk a táj gumicsizmás valóságába, hogy a két világ közti szakadékot áthidaljuk, és egy eredendő legitimitással meg tudjuk tapasztalni a tájban gyökeredző helyi érdeket, és közvetíteni azt a városi valóság döntéshozói és -előkészítői felé. Az alábbiakban pontokba rendezve összegezzük a tanulságokat:

Helyzetértékelés

1.
A Valóságot nem közvetlenül éljük meg, hanem modellekben gondolkozunk. S modelljeink nem racionális alapon épülnek, hanem neveltetésünk, szocializációnk által. Megszerzett ún. racionális ismereteink is e modelljeink, értékrendszerünk mentén szerveződnek, használódnak. Ennek megfelelően szakmai döntéseinket is értékrendszerünk, motivációs környezetünk határozza meg. Tehát végül is nem szakmai, hanem világnézeti döntések mentén szervezzük életünket, valamint társadalmi és természeti környezetünket.

2.
Két valóság van – Van egyrészt a mindennapi valóságunk, gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális rendszerünk, amit jelenleg általános realitásként fogad el gyakorlatilag mindenki, ehhez viszonyítva a jelenségeket, régi és újabb gondolatokat. De ha kilépünk ebből a környezetből (ha ki tudunk lépni a megszokott modellből), felsejlik egy másik, a modern Városi Valóságunktól gyökeresen különböző, más törvények szerint működő valóság, a Természet Valósága.
E két valóság modellértékűen elkülönül, a városi valóságból nem érthető, élhető és ismerhető meg a természeti valóság és a természeti valóságból abszurdnak, irreálisnak látszik a városi valóság többség által normálisnak és reálisnak szavazott világa.
Ma a Városi Valóság uralkodik a Természet Valóságán, egy olyan kiépült és működni látszó világnézeti modellen és infrastruktúrán keresztül, amit nem örök (természeti, vagy eredendő) törvények, hanem a közmegegyezés tesz dominánssá az eredendő (emberfeletti) Természeti valóság felett.

3.
A modern városi valóság viszont elérte határait, végül is azokat a határait, amik mindig is látszottak, ha a kutató egy kicsit is modellen kívülről, a befoglaló természeti törvények igazságát elfogadva vizsgálta; és ez az uralkodó, reálisnak hirdetett valóság megkezdte összeomlását, vagy ahogy egy kolléga fogalmazott: átrendeződését. Ennek kapcsán kaotikus mélyrepülés kezdődött el, a virtuális városi valóság fokozatos lebomlása, a városi valóságban is érzékelhető válságok sorozata, és összeérése, ami folyamat a felgyorsulása és teljessége miatt mégis kipukkanásként fog hatni, még ha igyekeznek az erős központi tudati kontrollt fenntartani is. Bár ennek a folyamatnak az eseményei és vége hipotetikusak, valószínűleg a közmegegyezéses természettől elszakadt valóság visszarendeződése az eredendő keretek (f)elismeréséig fog tartani.

A megoldásról

1.
Olyan megoldás, amit szeretnénk, nem lehetséges. Vagyis nem lehetséges ennek a rendszernek, a városi valóságnak a fenntarthatóvá tétele. Egyrészt nem lehetséges elvi, rendszerelméleti szempontból sem (ti. egy nem-reális rendszert nem lehet hosszú távon reálisként megélni), másrészt nem lehetséges, azért sem, mert elkéstünk. 2009-ben kb. 20 évvel lekéstük annak a lehetőségét, hogy a megszokott, kényelmes világunkat fokozatosan (összeomlás nélkül) igazítsuk hozzá a valódi valósághoz. Ehhez a rioi, kyotói, stb. elvek azonnali, tízszeres és tényleges alkalmazása kellett volna. (Egy rendszer nem szünteti meg önmagát jószántából /bölcsességénél fogva.)

2.
Mégis most is megvan a két lehetséges út: vagy továbbhaladunk az eddigi úton, növeljük a növekedést, nyitjuk a gazdaságot, a természetet és a kultúrákat, újabb technológiai fejlesztésekkel igyekszünk fenntartani a fenntarthatatlant, folytatjuk az egyfunkciós iparszerű nyersanyagtermelő mezőgazdálkodást, az ehhez szükséges vízlevezető vízgazdálkodást, kár- és védekezésorientált árvízi szemléletet, és a hullámtér mechanikus kipucolásával, gátak emelésével, vízlépcsők építésével akarjuk megoldani a problémákat, amik épen ezen szemlélet és eszközök a alkalmazása miatt keletkeztek.
Megjegyzem, hogy van olyan szakmai eredmény, miszerint ez lenne a jobb a fenntartható jövő szempontjából, ti. a pörgetés miatt hamarabb és teljesebben futunk így bele a katasztrófába, hamarabb kiderül a Természet, az eredendő valóság elleni harc további finanszírozhatatlansága és irracionalitása, és hamarabb elkezdődhet a fenntartható rendszerek kiépítése.
A másik vélemény szerint érdemes lenne nem elherdálni megmaradt erőforrásainkat, hanem mielőbb elkezdeni visszabontani elfogyasztói, az eredendő működéshez nem igazodó infrastruktúránkat, és megkezdeni az új, az eredendő működéshez igazodó rendszereket kiépítését.
Ez a kisközösségek önellátó-önfenntartó-önérdekérvényesítő struktúráinak (intézményeknek és szabályozásnak) a kiépítését jelenti, ill. ezen közösségek egymásba ágyazott, kölcsönös függőségi rendszerének létrehozását, a zárt, önfenntartó falvak-járások-régiók-ország-kontinens-bolygó rendszerben. Nagy beruházások helyett kis üzemek, malmok, feldolgozóipar, víz-, közlekedési-, információs- ellátási- stb. rendszerek létrehozását.

3.
A megoldás alapfeltétele, hogy általánosan, rendszerszerűen ki tudjunk lépni az eddigi közmegegyezéses modelljeinkből. Illusztrációképpen és konkrétan a vízgazdálkodási problémák megoldásához a vízügyi szakmának meg kell értenie, és el kell fogadnia, hogy e problémák megoldása kívül van a klasszikus vízügyi eszközökön és kompetencián – ahogy ezt az ENSZ 2009-es World Water Development Report-ja is szó szerint megfogalmazza. A vízügyi szakmának meg kell értenie, és el kell fogadnia, hogy a nem mérnöki, hanem ökológiai szemléletű környezettudományok ugyanolyan joggal tekintik magukénak a víz kérdését, sőt az eddigi mérnöki, iparszerű szemléletben létrehozott problémák miatt elértük, hogy a megoldáshoz szemléletet, értékrendszert (paradigmát) kell váltani.

 

Balogh Péter, 2009. március 6.